Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Kemény Katalin: Feltámadás (próza)
most és kitől, mikor olyan sokan voltak, mikor oly rengeteg és mind egyformák, hogyan kiválasztani? tengersokan, temérdek - de egy sem olyan, akit meg lehetne szólítani, sokan, olyannyira, mintha nemcsak betöltötték volna az ürességet, hanem még lába alatt is ugyanazok, oly könnyű lett volna a fiúcska, hogy nem merültek alá lépte alatt, vagy észre sem vették az érintést s csak görögtek és gomolyogtak, vagy éppen vele együtt haladtak - sokan, úgy tetszett valamennyien - és egyiknek sem volt arca. Kristóf azt gondolta, ezek az idegenek, még sohasem látta őket, azért nem ismeri fel, a világ, sokszor hallotta, nagy és tele, én még a szomszéd faluban se jártam, még kicsi vagyok, nem találkozhattunk, mire megnövök mindet megismerem, de legalább akit ismerek, nagyanyám, édesanyám, húgocska és erősen nézte a már halványuló fényképeket, mert ha se hideget, se meleget, se érintést nem érzett és ha az arctalan sereg hangja nem is rezdítette, Kristóf annál élesebben látott, azt sem érezte, hogy Vakkancs hozzádörzsölőzik, még óvatosan, hunyász kutyához illően bokáját is gyöngén harapdálta, csak úgy, hogy ne vérezzék, nem is vérzett, nem is csiklott, de valahogy, a honmaradt családról felderült előtte Vakkancs, ránézett, Vakkancs volt az egyetlen ebben az arctalan tájiján, akinek alakja, feje, tekintete mit sem változott, ránézett és látta, hogy á kutya éhes. Vak- kancsom, ebecském, mit adjak enned, ládd, semmim, csak markomban a százszorszép, nem kutyaétek az, meg a képek. Ám Vakkancs nem kérette magát, felágaskodott és megnyalta nagyanya fényképét, nagyanyáét, aki nem hitt a feltámadásban és legyintett, ha valaki az elveszett vöt suttogva idézte. Úgy látszott, a kutya betömte éhségét, hunyászan követte, meg se vakkant, vagy a tele üresség hörpintette fel ugatását? - nagyon sokáig, nem bandukolva és nem is sietve, egyenletesen, de az is lehet, hogy álldogáltak lábat emelgetve, máskor lépést szaporázva s a színtelen könnyű táj vitte őket, vagy az a gomolygó arc nélküli sokaság? - Kristófnak ismét rá kellett néznie a kuvaszra, de az megújult éhségében már kapaszkodott is a fiúcska képeket szorongató kezéhez, Kristóf üres papírlapot látott, nagyanyja képe, olvadó hópehely, eltűnt, türelmes utazásán az első rettenet, jaj hogyan fogom megismerni, a kutya ekkorra az anya képét is lenyalta, nagyot nyelt, majdnem hallatszott, az anyjáét, akiről nem lehetett tudni hitt-e a feltámadásban, de egyszerre felmerül, foszforeszkáló árnyhang a hóvilágban Rozi néni meséje, annak idején mintha nem is hallotta volna, hiszen nem is neki beszélte, ő Kristóf a kert alatt tarka kavicsokkal játszadozott, míg az asszonyok a palánknak támaszkodva falták miként zárta ki anyja tulajdon féijét, az ő, a Kristóf apját a havas éjszakába, amikor pityókásan zörgetett éjfél után a kapun s ők a meleg tolidunyhában, ágyfészekbe zsugorodva, de tágra feszített szemmel, hogy a nesz is visszapattanjon dunyha, ez is olyan, itt is olyan, kiszakadt cihájú tolidunyha, milyen sokáig téphették hozzá a tollat a fosztóban s most hull, egyre hull, honnan, sűrű, temérdek, kifogyhatatlan, mégse ropog a hó lépte alatt, Kristóf hallott róla, hogy a tenger az, aminek se partja, se medre, határa az ég, hullám a hullámban, hab a habokban, ez lenne a tenger? mégse, nincs felette ég, gomolyog, 1012
