Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Görgey Gábor: Az elmúlás illata (regényrészlet)
két? Ezt kérje? Ez nem nagyon illik ehhez az alabástromoszlophoz. Akkor hát... Apa és anya nem érhette meg, hogy megszűnt ez a dolog, ez az átmeneti hogyishívják, melyre ráment egy korántsem átmeneti emberöltő, apa és anya nem érhette meg, márpedig akkor neki, Topporczy Adámnak, így már csak feleannyit ér az egész. Mint amikor az ember Hellász legcsücskén, Szúnion sziklafokán állva bámulja a fantasztikus naplementét, és nincs, akinek odaszólhatna: „Most mondd, milyen fantasztikus ez a naplemente!” És már csak fele olyan jó a naplemente így egyedül. Jó-jó, a két elköltözött lélek bizonyára tudhat valamit arról, ami itt zajlik, talán tudhat. De azért odaátról ez az egész mégsem az igazi. Mert a túlvilágon - nevezzük egyszerűen így - remélhetően már nem bír jelentőséggel - az Isten szerelmére, ott már csak nem bír jelentőséggel! -, hogy diktatúra vagy demokrácia, meg hogy egy párt, meg sok párt, és ha sok párt, akkor melyik az a párt, az Isten szerelmére, ott már csak nem élik át ezt a földi bazárt, odafent, vagy középütt, vagy mit tudom én hol helyezkedik el ez az elhelyezhetetlen ország, ahol a lelkek laknak, a két öreg is, illetve a két öreg lelke, egyszóval ott abban a megtisztult hogyishívjákban, az Isten szerelmére, már csak nem számít... Márpedig ha nem számít, ez azt jelenti, hogy e magasabb, mondjuk így: spritualizált aspektusból tök mindegy, hogy valamely focimeccsen, ha valaki egyik csapatnak sem szurkol, sőt, egyáltalán nem is szurkoló, sőt, az egész focimeccshez, mint jelenséghez, semmi köze, nem is érti, mért futkosnak annyira az emberek a pályán ide-oda, mint az őrültek, ahelyett, hogy leülnének a pálya szélén és önmagukba szállva lótuszülésben szemlélődnének - egyszóval ha egy ilyen spirituális aspektusból annyira tök mindegy az egész, akkor már a lebegő lelkek nem is tudnak igazán örülni, hogy jobb lett a pálya, meg több csapat játszik, meg hogy ez most micsoda pompás gól volt... Minthogy odaátról nézve ez az öröm már nem öröm, hiszen a halál által felülemelkedtek az egészen: ily módon a két elköltözött öreget helyrehozhatatlanul megfosztották egy mámorító evilági elégtételtől. A kegyetlen időfaktor következtében, mert késett a dolog, rettenetesen elkésett, legalábbis a kettőjük szemszögéből tekintve. És ha nekik nem öröm, akkor már neki, Topporczy Ádámnak sem igazán az, legfeljebb feleannyira, mert ő is szeretné megmutatni a naplementét, hogy nézd, apa, nézz oda, anya, micsoda fantasztikus naplemente! („A kommunizmus alkonya” című bestsellerből.) Most itt áll ennél az alabástromoszlopnál és nem képes kimakogni egy rohadt kívánságot, ami pedig teljesülne, érzi, ez olyan helyzet, amilyen ritkán jön az életben, ez biztosan teljesülne. De mit kéijen? A nemzetmentő szférából („fohász a szabadságért, fohász a balsorsakitrégentépnemzet boldogulásáért”) inkább visszatér személyes vizekre. Tehát: ments meg, Uram... Mitől is?... Ments meg, Uram... mondjuk a ráktól! De hiszen ez is megvolt már. Annak idején, jó húsz éve. Rázúdította az Úr a nagy betegséget, aztán kimentette belőle. Jó trükk, hatalmas metafizikai cselszövés, a legbrutálisabb fizikai módszerekkel elérni a földi pánciensnél, hogy figyeljen már kissé jobban oda a fizikán túli dolgokra is. Egy ideig így élt, a halál jegyével a homlokán, illetve ágyékán, mert onnét jött a kór - aztán szépen kievickélt belőle. Kicsit megkurgatta őt az Úristen. Ószintén szólva nem is ártott már, hiszen túl messze volt, túlságosan a feledés meg 1002
