Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Görgey Gábor: Az elmúlás illata (regényrészlet)

nélkül. Tulajdonképp ilyen sírban kellene nyugodnia apának is, az utolsó császárné helyett valami efféle felirattal: az utolsó magyar úr.

Ádám, miközben jöttek-mentek a turisták, sokáig időzött itt, még sosem érezte ilyen jól magát kriptában. Igaz, aránylag kevés kriptában járt, hacsak a Nagy Magyar Kriptát nem számítja, de hát az egy életforma már, olykor meg is lehet feledkezni róla, hogy kripta.

Később, amikor megtelt Galla Piacidia sírhelyének csendes derűjével, átsétált a bazilikába. Hiába ismerte már Ravenna-albumokból, reprodukciókról megannyi részletét: belépéskor szinte megrémült a látványtól. A roppant remekmű megdöbbentette. Nekitámaszkodva az egyik alabástromoszlopnak, tenyerével hozzáért a hűvös, sima oszloptesthez, és valami gyerekes vágyat érzett, hogy most ezt az alabástromot érintve fogadalmat tegyen.

De milyen fogadalmat? Mire? A megrendültségnek e tiszta pillanatában tömi kezdte a fejét, mi a fenét kellene megfogadni? Gyerekes, naiv odaadással. De mit? Mint amikor az élet döntő pillanataiban nem vagyunk képesek a másiknak egyetlen szót kinyögni, úgy erőlködött most az oszlopot görcsösen masszírozva, hogy eszébe jusson valami fontos elhatározás. Nevetséges dolgok jutottak eszébe. Leszokni a dohányzásról. De hiszen már régen leszokott. Akkor leszokni... Nem, nem, ez csupa pitiáner hülyeség, valami nagyobb dolog kellene. Vagy kérni. Imádsággal kérni. Az ember úgyis mindig kér az Úristentől, mint egy nyafogó gyerek, aztán amint megkapja, amit kért, elnyalogatja és kész, a többi elfelejtve, mintha az Úristen csak egy hószakállát lengető Mikulás bácsi volna, akinek más dolga nincs, mint bedobálni rendeléseinket ablakba tett kívánságcipóink feneketlen bendójébe. De most itt ez mégiscsak a San Vitale, meg ezerötszáz év, meg alabástromoszlop, meg ez a töméntelen mozaik, minden csupa mozaik, mintha millió mozaikszem bámulna rád. Vajon mi lehetett Ravennában ez a féktelen mozaikőrület? Jobb intellektuel körökben Pesten azt mondanák: a bomlás mágiája. Netán az atomizálódás mágiája. Esetleg mikrokozmikus mágia. Vagy egyszerűen mágikus mánia. Lehetetlen, hogy ezeket ne írta volna le már valahol valaki. Majd otthon utánanéz. De most egyelőre ezt az alabástromoszlopot tapogatva kellene kérni valamit, persze nem amolyan pitiánerséget, itt most felül kéne emelkedni... Na jó, mondjuk: jöjjön el a Te országod. Ez igazán elég emelkedett. Csak hát most még egyelőre idelent kellene valami országféle. Diktatúra nélkül. Uram, add, hogy...

Hányszor, de hányszor imádkozott így, patetikusan, mert ezt pátosz nélkül nem lehet megfogalmazni, Mocsány dohszagú falusi templomában, az anatómiailag teljesen téves Megfeszített előtt. Vagy később, amikor elhagyhatta kényszerlakhelyét, a pesti Szerviták óarany félhomályában: Uram, add, hogy ne a zsarnokság és a terror... Uram, jöjjön el végre...

De hiszen most eljött! Tessék! Itt van. Elmúlt a lázálom. Igaz, kicsit több volt a kelleténél, nem két percig tartott a több mint negyven év, de hát úgy látszik, most már elmúlt, ezért spéciéi most már nem kell imádkozni. Apropó: köszönöm, Uram, hogy meghallgattad kérésemet, köszönöm, nyilván kérték még rajtam kívül is néhányan, de én is köszönöm, a magam nevében, személyesen, ugye azért az én imám is benne volt a pakliban? De mit kérjen most? Adj nekünk, Uram, nyugatnémet gazdaságot és amerikai működő tő1001