Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Görgey Gábor: Az elmúlás illata (regényrészlet)

fényes pompával temetkezve, pár száz év alatt. Itt uralkodott az utolsó római császárné, Galla Piacidia, miután császárelődei már a IV. században elhagyták Rómát, és Ravenna lett a foszladozó birodalom fővárosa. Majd a hódító gótok, Tehodorik és utódai regnálták innen birodalmukat az V. század végétől, rövid ideig, alig fél évszázadra, hogy aztán 540-ben a bizánci hódító, Belizár tüntesse el a süllyesztőben a hatalmas gót birodalmat, elkezdve a harmadik, a bizánci korszakot, kelet és nyugat nagy találkozóhelyévé avatva az akkor még tengeri kikötő Ravennát. Mindez azokban az évszázadokban történt, a római birodalom széthullása és a korai középkor között, a népvándorlás zűrzavarában, melyet az európai történetben szinte teljes amnézia fed. Ravenna ennek az emléktelen kornak, három birodalom széthullásának egyetlen épen maradt, szabadtéri múzeuma. Ádámot, aki korszakváltások és bomlások határzónáin élte le életét, mindig nagyon vonzotta ez a város, de menekülése Velencétől oly erős volt, hogy rádiuszába bekerült Ravenna is. Most itt ült a téren, kávéját szopogatva, és beszívta ezt a bonyolult illatot, mely tulajdonképpen nagyon pontos illat volt. Az alig érzékelhető, távoli, leheletnyi édesség: a letűnt világok korhadéka. Míg a gyomos rétek küldte fuszerillat: az élő jelen. Balzsam, mely nem engedi széthullani a halottat. Pontos volt ez az illat, mert őrizte a város fennmaradásának a titkát: hogy azért tudta túlélni ezeket az amnéziás századokat, mert meghalt. Meghalt, mint fontos város. Meghalt, mint kikötő. A folyók hordaléka feltöltötte a híres kikötőt s Ravennát elhagyta a tenger, több kilométernyire. A város jelentéktelenné vált, elfelejtették, úgy maradt fenn, hogy elsorvadt, halott város lett belőle. Sem elfoglalni, sem lerombolni nem volt érdemes. Mint halott maradt épen. Lehet egy ilyen városnak más szaga, mint ez?

Ádám a kávé után, a tér sarkán egy turistáknak szánt várostérképen megnézte, merre kell mennie. Egyelőre csak az albumokból ismert San Vitale bazilika és mellette Galla Piacidia kriptája érdekelte.

Gyalog ment odáig. Elmosolyodott, mikor mind a kettőt meglátta, olyannyira egymás mellett, mintha egy tágasabb parasztudvarban rakták volna használható közelségbe a főépülethez a fészert. Ez megint egy nagy rendező műve, gondolta: a hatalmas bazilika, melynek méreteit csak növeli masszív nyolcszögletúsége - s tőle pár méternyire ez a vacak kis téglaépítmény, az utolsó császámő s egyúttal a roppant római birodalom nyughelye. Ide ment be először.

Micsoda ravasz szerénység! A téglasufnin belül elképesztően színes pompa fogadja a látogatót. A fény kis alabástrom ablakokon szűrődik a kriptaboltozatba, s a márvány alapfalak felett minden csupa mozaik. De még nem bizánci merevségű és aranyozású mozaik, hanem mintha az antik Róma elevensége költözött volna utoljára és búcsúzóul a sírhelyre, melynek mozgalmas pompája nem gyászt, hanem derűt sugároz. Még a Szent Lőrincre váró izzó rostély alatt is vidáman pattog a tűz és a szent úgy libeg be mártíromsága színhelyére, mintha ókori grillpartira volna hivatalos. Derűt áraszt mindenütt az üde, virágos ornamentika, és mindent beborítóan ragyog a kupola töméntelen csillagú, mélykék éjszakai égboltja. Az apszisban az utolsó császárnő szarkofágja, tömbszerű, nyugodt méltósággal.- így kell temetkezni - gondolta Ádám. - Ilyen derűsen, szomorúság

1000