Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Görgey Gábor: Az elmúlás illata (regényrészlet)

a Canal Grande nyugtalan hullámaira: mikor kezd újra a csatorna eszeveszetten hömpölyögni a tenger felé a megbillent szárazföldén, hajót, csónakot, gondolát papírfecniként magával sodorva? Majd visszafordult a szobába, és most már azon sem csodálkozott volna, ha ott találja anyát az óriáspohár- székkel viaskodva és apát a trónszerű karosszékben. De csak az imént elhagyott ágy szamárfészkét találta.

Éjjel azért zuhant ágyba és álomba egyaránt, pillanatok alatt, mert a nap pokolian elfárasztotta. Nem egyenes úton, hanem kerülővel jött, azért késett ennyire. Hiába határozta el végre, hogy rászánja magát első velencei látogatására: mikor tegnap délben kocsijával Mestre felé közeledett, megint elkapta a pánik, és egy körforgalmú elágazásnál, ahogy meglátta a táblát: „Venezia” - nem tért le, hanem csinált még egy kört, majd találomra jobbra tekerte a kormányt. Az út Ravenna felé vezetett.

Elmagyarázta magának, hogy tulajdonképpen még csak dél van - éjszaka megszállt Klagenfurtban - és épp sziesztaidőre érne Germanusékhoz, holott tudta, hogy szeretnek ebéd után lepihenni. Nem lesz bolond kocsiját Velence peremén, a Piazzale Roma garázsában elhelyezve, majd vaporettóra szállva, egy bőrönddel ődöngeni élete legelső velencei órájában, mígnem úgy érzi, az illemszabályok szerint most már beállíthat Germanusékhoz. Persze ez az egész meditáció európaiságról és szalonképességről nem a ravennai leágazás előtt fogalmazódott meg benne, hanem amikor már javában vágtázott déli irányban. De az igazolást a kitérőre legalább utólag mégiscsak kiállította magának.

Ravenna eddig szintén kimaradt az életéből, akárcsak Velence. Pedig Itáliát becserkészve egész délen, még Szicíliában is járt már. (Szicíliában húsz éve, amikor még együtt volt a család, azon a sugárzó nyaraláson Júliával és az ötéves Zsófival.) De itt Ravennában még nem járt soha.

Mikor beért a városba s a központ közelében letéve a kocsit beült a főtéren egy kávézóba, hogy megigyon egy gyűszűnyi olasz feketét, melynek erőteljesen gyengéd aromája órákig ott lebeg majd a szájpadlás alatt - akkor tudta már, hogy neki most kellett idejönnie, nem előbb. A kávé íze ugyanis elvegyült egy illattal, melyet a gyenge szél kavargatott s melyet nyomban elnevezett Ravenna-szagnak, mert máshol hasonlót nem érzett soha. Ismerős volt és szokatlan egyszersmind, egyes elemeit felismerte, külön is tudta választani, mint egy avatott borkóstoló az ízeket, de együttesen úgy hatott az érzékeire, mint valami ellentétekből kevert, bágyasztó és egyszersmind friss, fülledt és mégis üde parfumkombináció. Nem az a bizonyos elviselhetetlenül penetráns, bőr alá hatoló édesség volt ez, mely 1945-ben, Budapest ostroma után, tavasszal ráterült, mint valami fullasztó óriáslepedő, a Rózsadombra, amikor a kertekben kiásták az ideiglenesen elkapart száz és száz oszladozó tetemet, néhány kurta nap alatt, hogy a temetőkbe kerüljenek, végleges lakóhelyükre. Mégis volt ebben a Ravenna-szagban valami diszkréten adagolt hullaédesség, mely 45-öt idézte, de olyan finoman háttérben tartva, hogy alig volt azonosítható. Mintha nagyon távolról jött volna, elgyengülve már, és fűszeres füvek, levendulatáblák, gyomvirágos rétek illatfüggönyén megszűrve. Az elmúlás illata volt, kétségtelenül, és nagyon illett Ravennához. Melyről mindent tudott, amit egy átlagos műveltségű embernek tudnia kell, az összes gyönyörű közhelyet. Hogy három kultúra fejezte be itt az életét,

999