Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Balla László: Vorkutai temetés (novella)
ezt a munkát, ilyet hosszú évek óta nem végzett, s volt vele egy távolabbi célja is: valami módon el akarta juttatni arra a pályázatra, amelyet Magyar- országon hirdettek e fontos főpásztori dokumentum tolmácsolására. Most a papírcsomó ott nyugodott az ügyész asztalán, s Elemér atya számot vetett magában azzal, hogy sokhavi munkája kárba veszett, hisz ezt a kéziratát aligha látja többet. De elkeseredése mégsem volt akkora, amilyet a nagy veszteség kiválthatott volna. Nem. Nem érzett megcsalatottságot, hiszen a latin szöveg olvasásakor a nagy ajándékot már megkapta, s végeredményben talán nem is jár egy embernek annyi... Ehhez még a fordítói dicsőség is? Csak most, hosszú évek múlva kapott feleletet egy kínzó kétségére, csak most dőlt el, hogy az a vorkutai tette akkor jócselekedet volt-e, vagy jóvátehetetlen bűn, papi kötelezettségének felrúgása megcsúfolása... Mait apja nem kérdezte akkor tőle, hogy ő milyen felekezetű lelkész. Úgy gondolhatta, pap hát pap, mindegyik az Isten szolgája, mindegyik hivatott rá, hogy az ő fiát átkíséije a másvilágra. Elemér atya viszont tudta, hogy az észtek evangélikusok, s az egyházi törvények tiltják a szentségek kiszolgáltatását más vallásúaknak, így a temetésüket is. A rendelkezésére álló órát fel akarta használni arra, hogy alaposan megfontolja, megtanakodja a dolgot. Volt a rabok közt egy római katolikus paptársa, ennek a véleményét akarta kikérni, de az ugyanolyan tanácstalan volt, mint ő:- Cselekedj lelkiismereted szerint. Keservesen telt el Elemér atya számára ez az óra. Soha még nem volt ilyen furcsa helyzetben: mintha mindvégig a pap és az ember küzdött volna benne egymás ellen. Nem tudta, mikor vét nagyobbat, ha semmibe veszi a szent kánont, vagy ha így hagyja eltávozni a földről egy embertársát, ő, a pap, a keresztényi kegyelem hirdetője. Mikor Mait apja ismét belépett a barakkba, még nem tudta, mit fog neki válaszolni. S amikor az észt paraszt kérdőn nézett rá, mintha nem is ő mondta volna, csak a szája:- Rendben van. Eltemetem a fiadat. Ahogy kimondta, érzett azért valami megkönnyebbülés-félét, de azért odabentről mardosta a lelkifurdalás. Igyekezett elcsitítani ezt a háborgó belső hangot. Ha már beleegyezett, a prédikációján kellett gondolkodni. Az ám, a temetési beszéd... De milyen nyelven? Egyetlen egy közvetítő nyelv jöhetne itt tekintetbe, az orosz, de úgy tapasztalta, az Észtországból érkezettek alig értenek ebből egy-két szót, meg talán rosszul is esnék nekik, ha itt a fiú temetésén épp a megszállók, az elhurcolók nyelvén... Ezt a gondolatát azonban mindjárt szégyellni is kezdte maga előtt. Lám, közel engedte magához a gyűlölködést... Habár... Habár a Mait faluja beliek egyszerű emberek, hajlanak a dolgok feketében-fehérben látására... No, bizonyára nem örülnének az orosz szentbeszédnek. Itt tartott gondolataiban, mikor az egyik észt férfi betoppant a barakkba. Egy csésze forró teát hozott. Cukros teát! Itt nagy ajándék. Tiszteletadás a jólelkű papnak, aki beleegyezett, hogy az Úr színe elé vezesse az elköltözöttet. Elemér atya fejében megvillant egy ötlet.- Te mi vagy odahaza? - kérdezte a jövevénytől.- Tanító.- Tanító? Nos, ez nagyon jó. Látom, eléggé jól tudsz oroszul. 993
