Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Balla László: Vorkutai temetés (novella)
- Hát... Tűrhetően.- Akkor maradj itt. Te leszel a tolmácsom. Együtt szövegezték a prédikációt. Elemér atya oroszra fordította magyar mondatait, ahol a társa nem értette, kézzel-lábbal magyarázott - az meg áttette észtre. Vagy két óra múlva ott volt a lelkész térdére fektetve az észt szöveggel teleírt tizenegy irkalap. Meg kellett tanulni, mint valaha az iskolában a memoritert, de itt ismeretlen szavakat kellett az agyába vésnie. Ez bizony nehezen fog menni! Hasonlítgatta hát a maga szövegét az észttel, próbálta az egyes szavak jelentését is kibogozni. Mindig örült, ha ráakadt egy-egy ismerősen csengőre. Emlékszik: az élet, az így hangzott: „elu”, szóval ezt könnyű volt megjegyezni, de a halál, az már „surm”, az nem is hasonlít a magyarra... Szerette volna, ha megmarad a fejében az egész szöveg, de persze, az évek folyamán kikopott belőle. Érdekesmód azonban megragadt az agyában egy kifejezés: „kutsutud ja seatud”: „az elhivatottak és a kiválasztottak”. Szóval: akkor egy „éjszaka” alatt betanulta másnapi beszédét, s amiatt nem is kellett barakkbeli társait villanyégetéssel zavarnia: javában állt a sarki nappal, huszonnégy órás világosság! Másnap eltemette Maitot. A gyászolók áhítattal, magukba roskadva hallgatták a számukra érthetetlen nyelven hangzó görög katolikus liturgikus szöveget, hisz a pap szájával most Odafentről szólnak, s nem is az a legfontosabb, hogy megértsék, hanem, hogy amolyan elvont módon azonosuljanak vele. És kezdődött a prédikáció. És Mait hozzátartozói valami egészen furcsa, szinte hisztériás sírásban törtek ki, mikor itt, rokonuk sírjának szájánál, a távoli Vorkutában anyanyelvűk szavai csendültek meg ennek a ki tudja honnan került, különös papnak a szájából. Elemér atyának ez a temetés szép emléke maradt volna, ha nem az egyházi törvények áthágása miatt érzett lelkifurdalás. így azután inkább igyekezett nem gondolni a Vorkutában történtekre. És az 1983-as kódex olvasásakor egyszer csak felujjongott a bensőjében valami. II. János Pál, a reformer pápa eltörölte ezt a korlátozást. Minden ember Isten fia, olvasható az új szövegben, ezért a papi végtisztesség mindenkinek kijár, még annak is, aki meg sincs keresztelve... És most ott volt ez a kódex az ügyész asztalán. Elemér atya láthatóan zavarba ejtette faggatóját, mikor a Vorkutában temetett észt legény nevével hozakodott elő. Látta, hogy a hivatalos közeg most már nem tud vele mit kezdeni. Valami olyan jóakaratféle megvillanását is felfedezni vélte ellenfelének arcában, mintha az becsülte volna őt állhatatosságáért, mintha most a legszívesebben melegen megrázta volna a kezét és útjára bocsátotta volna. Talán alapjában nem is rossz ember, de amolyan vorkutai fa: csak vegetál ebben a zord közegben, s mindössze arra futja az erejéből, hogy lencseszemnyi kis szerencsétlen levélkéket hajtson. És lám, most meg is adta magát a sorsának:- Rendben van, no, elmehet... Míg Elemér atya hazafelé ballagott, továbbra is annak az emlékezetes vorkutai temetésnek a képei kergették egymást az agyában. Emlékszik: akkor az énekkel is gondban volt. Csak kellene valamit énekeltetni is a gyászolókkal! De mit? 994
