Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
6) soha nem volt tudomásom arról, hogy valaki is valamilyen állást a Honvédségnél felajánlott volna, vagy ilyesmire számításba vett volna; 7) november 4. után, amint az lehetséges volt, bementem a hivatalomba, ott munkát végeztem, s azt azóta is végzem. A fentiek alapján kijelentem, hogy úgy az országgyűlési beszédben, mint a „Fehér Könyviben a rám vonatkozó megállapítások nem felelnek meg a valóságnak. Szükségesnek tartom azonban, hogy röviden összefoglaljam az 1956. augusztus 3- tól, a Váci Országos Börtönből történt elbocsátásom óta a velem kapcsolatos eseményeket. 1956. augusztus 6-án jelentkeztem Önnél, kértem régi állásomba való visszavételemet, ami 1956. szeptember 3-án meg is történt, és azóta is az MSzH dolgozója vagyok. Még 1956. augusztus elején írásban jelentkeztem a Honvédelmi Minisztériumnál, és kértem ügyem rendezését. 1956. augusztus közepétől állandóan sürgettem a Legfőbb Ügyészségen rehabilitációmat, amely végre 1956 október közepén abba a stádiumba jutott, hogy az ÁVH engem kihallgatott. Pár nap múlva kihallgatták az általam bejelentett tanúkat is, akik az 1950-ben ellenem emelt vádak tarthatatlanságát igazolták. Ahogy az élet a rendes mederbe visszatért, újra sürgettem ügyem letárgyalását. Védőm, dr. Kardos János budapesti ügyvéd, még 1956. december utolsó napjaiban kérte a Legfelsőbb Bíróságot, hogy ügyemben a fellebbezési tárgyalást mielőbb tartsák meg, addig is helyezzenek végérvényesen szabadlábra, mert 1956 augusztusában a belügyminiszter csupán büntetésmegszakítással engedett ki a börtönből. 1957. február 4-én a Legfelsőbb Bíróság Bf. IV./201/1957/ 3. sz. végzésével előzetes letartóztatásomat most már jogilag is megszüntette. A főtárgyalás megtartásának hosszú időn keresztül különböző perrendtartási akadályai voltak, mint pl. az elsőfokú bírósági tárgyalás jegyzőkönyvének a hiánya. Ezek az akadályok végre elhárultak, és a Legfelsőbb Bíróság I. sz. Büntető Tanácsa 1957. június 25-én megtartotta a fotárgyalást, és ítéletében az Elsőfokú Bíróság 1950. november 27-én hozott életfogytiglanra szóló ítéletét „mint megalapozatlant” hatályon kívül helyezte, a Fővárosi Bíróságot új eljárásra utasítva. Ily állapotban van ügyem jelenleg és mihelyt a Legfelsőbb Bíróság ítéletét kikézbesítik, minden erőmmel szorgalmazni fogom az új tárgyalás mielőbbi megtartását, amelyről - meg vagyok győződve -, hogy teljes felmentésemmel fog végződni. A Legfelsőbb Bíróság f. év február 4-én kelt végzése, mely előzetes letartóztatásomat megszünteti, megállapítja azt is, hogy az 1950-es ítélet soha jogerőre nem emelkedett, hogy több mint 6 évet töltöttem előzetes letartóztatásban. E végzés birtokában f. év március hó elején levélben kértem kihallgatást Révész Géza honvédelmi minisztertől. 1957. március 12-én Kovács Imre vezérőrnagy, a HM Személyügyi csoportfőnöke fogadott, és tárgyalásunk eredményeként kértem nyugellátásom folyósítását. 1957. május 3-án kelt a HM rendelete (3668/1957), amely a pénzügyminiszterrel egyetértőleg nyugellátásom folyósítását 1956. augusztus 3-tól, kiszabadulásom napjától engedélyezi. A Legfelsőbb Bíróság 1957 májusában, kb. akkor, amikor Kádár János beszéde elhangzott, ügyemet ügyészi kivizsgálásra a Legfelsőbb Ügyészségnek visszaadta. Ennek eredményeként jött létre az 1957. június 25-i fötárgyalás. A fotárgyaláson a vádat képviselő ügyész maga indítványozta az ítélet hatályon kívül helyezését. (...) Azt is meg kívánom még említeni, hogy sem 1946-ban történt nyugdíjazásom utáni időben, sem az októberi események alatti és utáni időkben nem tettem még csak kísérletet sem, hogy az országot elhagyjam, hanem itt maradtam és dolgoztam, dacára annak, hogy a múltban sok sérelem és igazságtalanság ért. 1956. augusztus 3. óta pedig a 6 éves börtönélet ellenére, úgyszólván pihenés nélkül dolgozom. A fentiek alapján igen sérelmesnek és méltánytalannak tartom, hogy személyem 544
