Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Kodolányi János levelei Zimándi P. Istvánhoz

Remélem, csakugyan lehet is. Üj cipőm végre megvan s jól sikerült, beteg ujjam máris javult s tán meg fog gyógyulni végleg. Akkor könnyen utazhatom.

Lássuk mármost újra Péterfyt. Minden ágát-bogát tisztázni kell, nem azért, hogy mindent megírj, hanem, hogy mindent tudj. Mert az írónak mindent kell tudnia s még annál is többet.

Most már jó helyt tapogatózol. Papi emberrel kissé feszélyezett szexuális dolgokról beszélni, s ez az álszemérem engem is kötött egy kissé. Pedig hát a gyóntatás során éppen a papok találkoznak az emberi lélek egész feneketlen sötétségével s nekik kell tanácsot, útbaigazítást adniuk, gyógyítaniok kell s végül feloldozást adniuk a bűnökben vergődőknek. Legyünk hát egészen nyílták. Most, hogy Juhász Gyulát említetted, beszélhetünk Péterfy belső konfliktusairól a szexuális élete kapcsán is. Amit Te mondasz, arról én régóta meg vagyok győződve. Hasonló esetek erősítik meg ezt a véleményemet. Ez volt Gogol baja, ez Kleisté is, — érdemes elolvasni a menyasszonyához írt leveleket s egyéb dokumentumokat, — ez gyötörte a szerintem legnagyobb német lírikust s a legnagyobb misztikusok egyikét: Hölderlint is. És így tovább. Nem térhetünk ki Péterfynek ez elől a tragikus oldala elől sem. Hát persze, hogy nemi képességeinek teljes birtokában volt, erre vallanak nemcsak tanulmányai, hanem a Fehérvárra írt szép, igaz, egészséges levelek is. A törés azonban diákkorában történt már, s ez szélesedett ki végül, évek során, szakadékká. Emlékeztetlek egy gyónásra s a tapintatlanul viselkedő papra. A tény egyszerű: P. meggyónta kamaszkorának (egyébként természetes) eltévelyedéseit s megaláztatást kapott, tán a következmények ijesztő képét is eléje tárta az ostoba gyóntató. Tudjuk, hogy a múlt század, de még a jelen század elején is milyen hajmeresztő ostobaságokat beszéltek és írtak a kamaszkori nemi tévelygésekről. Magam is emlékszem botrányos, elrémítő, alávaló könyvekre, amelyek teljes pusztulással, meghülyüléssel stb. fenyegették a borzadozó ifjút — s ez, persze, igen jó üzlet volt a sarlatán „orvosoknak”, lelki „nevelőknek” s a könyvkiadóknak. De azt se feledjük, hogy a középkor véleménye ezen a téren ridegebb, ijesztőbb volt, gondolj csak azokra az éjszakai ruhákra, amikben a gyermeket szinte gúzsbakötötték, hogy „meg ne rontsa önmagát”, s egészséges férfivá váljék. Hát most helyezd ebbe a pokoli, sötét erkölcsi környezetbe, ebbe a baromi világba a fiatal Péterfyt. Könnyen elképzelhető, milyen útravalót kapott nemcsak az otthonban (korlátolt, szentimentális, csalódott anya, a tiszta erkölcs tógájában feszengő nevelők stb.), hanem a gyóntatószékben is.

P. ezt a traumát később látszólag kiheverte, erre vallanak a fehérvári kisasz- szonyhoz írt levelek. Meleg, intim, őszinte családi otthonra vágyott s egy leányhoz vonzódott, akit ebbe az otthonba szeretett volna elhelyezni, mint kedvest, feleséget és anyát. Ez a vágya nem teljesülhetett. A leány képe azonban mindig megmaradt a lelke mélyén s lassan-lassan egészen szellemi, elérhetetlen alakká szublimálódott. Vedd most mindehhez még az apja silány voltát, szégyenletes, nyomorúságos sorsát, s a „csalódott” anyát, aki egész életét „föláldozta” s aki úgy érezte, mindenéből kifosztották. „Kárpótlást” kívánt ez az anya s megtalálta fiában. Rátelepedett tehát egész konok önzésével, mint egy vámpír. A fiú pedig vállalta szerepét, mert 1) csalódott az egyházban, 2) szerelme máshoz ment férjhez s ez útját vágta a kifelé való menekülésnek és 3) mert az apja helyébe állva büszkeséggel töltötte el a szeretett anya támogatása. Ahelyett, hogy kifelé fordult volna érzéseivel, beszorult ebbe a szűk, meddő körbe s lassan-lassan abba az érzelmi fösvénységbe esett, amiről az Aquinói beszél. Ebben az érzelmi fösvénységben el is helyezkedett s biztonságot remélt tőle. Az érzelmi fösvénység azonban, mint ugyancsak Szt. Tamás fejti ki, anyagi térre is átcsap, innen Péterfy folyton zavaros s egyre zavarosabb anyagi helyzete. Nem is lehetett ez másként, hiszen helytelenül mérte föl a világ erőit, elzárkózott előlük, nem igyekezett megküzdeni velük, legyőzni őket s így egyre erősebbé válni, egyre biztosabbá és aktívabbá. Ehelyett magába zárkózott, védekezett, őrizte magát, elgyá- vult, elsorvadt. Ha megpróbálták kimozdítani féltve őrzött barlangjából, megsértődött, elkedvetlenedett, visszavonult. Ugyanakkor a féltékeny anya is tüzes karddal állt a barlang előtt s távol tartott tőle minden „veszélyt”, így elsősorban a nők részéről fenyegetőt.

96