Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kodolányi János levelei Zimándi P. Istvánhoz
ságnak kell lennie. Ezt azonban nem fogadhatom el, mert felmerül a kérdés: mik az ilyen alkat kialakulásának a feltételei? Hogyan fejlődik, bontakozik ki az olyan alkat? Mik a csírái, amikből kibontakozik? Ha mindet nem ismerem, csak jobb híján beszélhetek alkatról, anélkül tehát, hogy tudnám, miről van szó. Az „öngyilkos alkat” tipikus jellemzőit ki kell mutatni Péterfynél. Vagy nem szabad ilyesmiről beszélnünk. Mert csak elkenjük a problémákat. Nem kell ismételnem, milyen jól ábrázoltad a kort, amelyben ez az „öngyilkos alkat” kialakult s milyen jól helyezted belé hősödet. Az ő belső alakulásának képe azonban nem eléggé világos, nem érezzük kérlelhetetlenül, hogy öngyilkosnak kell lennie, akármit tegyen is. Ennek oka bizonyára az, hogy Magad sem látod tisztán öngyilkosságának belső okait. Aminthogy én sem látom, nem is láthatom. A „szemérmes” irodalomtudósok, persze, az igazi belső rugókat sohasem fogják feltárni, tán nem is akarják. Magánügy, illetlenség róla beszélni. Én tisztelem ezt a standpunkt- ot, de nem sokra megyünk vele. Találgattam, hátha az autonómmá vált ember sorsa ez? Azt mondod, nem, hiszen egy szentéletű pap nemrégiben akasztotta fel magát. Közbevethetném: nem tudjuk, valóban szentéletű volt-e, azaz valóban le tudta-e győzni ösztöneit, hiszen a magányába nem láthatunk bele s tán éppen azért lett öngyilkos, mert a szakadékot valóságos élete s az eszményi élet között nem tudta eltüntetni, — azaz gőgből, ahogy az ókori katona dőlt kardjába, ha elvesztette a csatát. Én elegendő szent életét ismerem, igyekeztem a belsejükbe hatolni s éppen azt láttam, hogy a saját gyarlóságukat alázattal, gyakran humorral vették tudomásul és sohasem vesztették el a tökéletesedés reményét. Ha elbuktak, tudtak újra talpraállni. Tehát optimisták voltak a végtelenségig. Szent nem is lehet pesszimista. Ha gyóntatója lettél volna az öngyilkos papnak, bizonyára megláthattad volna benne a kevélységet, azaz: nem tudta elviselni, hogy ő, ő! gyarló, bűnös, napról-napra kudarcot valló ember. Végeredményben autonóm embernek kellett lennie, minden ellenkező látszat mellett is. Csak legyintéssel tudok elmenni Tower Tamás tiszt, úr állítása mellett, mikor azt mondja, hogy az öngyilkosok is a másvilág létét bizonyítják, mert oda menekülnek ebből a siralmas életből. Ez gyermekes állítás, mint ahogy az egész könyv (Van-e másvilág?) gyermekes, dilettáns munka. (Ezért lelkesednek érte a „vallásos” nénik.) Ha az öngyilkos tudja, hogy életének nincsen vége, azt is tudnia kell, hogy kínzó meg- hasonlásaitól a másik létformában sem menekülhet. A „halálmegvető bátorság” kapcsán mondottakra véletlenül nagyszerű bizonyítékot találtam a jó vén Liutprand olvasgatása közben. Egyhelyütt azt mondja a magyarokról (a honfoglalás körüli időkben): „Azt tartják, hogy bátran harcolva' elesni egyenlő az élettel s nem a halállal.” Íme, ez szórul-szóra igazolja múltkori állításaimat. De térjünk vissza a Péterfyre. Fontosnak tartom az ő esetében azt a szégyent, amit atyja jelleme, sorsa, viselkedése miatt érzett (s ez már gőg). Mikor atyja elhagyta anyját, a fiú teljesen az anyjához kötődött, mintegy pótolni akarva a méltatlan atyát s kárpótolni anyját a megpróbáltatásaiért, csalódásaiért. Ezért nem nősült meg. Így nőtt benne a magány egyre elviselhetetlenebb feszültséggel. Ezt a magányt eleinte mind testi, mind szellemi téren vállalta, azonban a végtelenségig nem tudta vállalni, éppen, mert ő is autonóm ember volt. Vallásilag éppolyan szkeptikus, mint kora, amely a vallást „természettudományos igazságokkal” akarta helyettesíteni. Írásaiból két vonás ötlik a szemembe elsősorban: mélabús lemondás és fájdalmas szkepszis. Amikor tehát az öngyilkos alkat magyarázatát keresed Péterfynél, következetesen meg kell vizsgálnod atyjához s anyjához fűződő viszonyát s mennél több adatot ^ösz- szehordani anyjáról tett nyilatkozataiból. Ezek olykor nem levelekből, följegyzésekből, egyenes kijelentésekből adódnak, hanem műveiben is meglelhetők, mintegy álarc alatt másról szól, de anyja lappang alatta. Még a fehérvári leánykához írt leveleiben is elárulja kapcsolatát az anyjához, öngyilkosságában bizonyosan része van az anyjának, mert oly sok önzőn szerető anyához hasonlóan benne látta „egyetlen vigaszát” s azt hiszem, ő esett volna leginkább kétségbe, ha fia megnősül vala. Ezt cser- benhagyásnak érezte volna. Hűtlenségnek, hiszen ő „föláldozta magát” a fiáért. Mindehhez még erős gyávaság is járul mind a két részről: az élet nehézségei, keservei, 94
