Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Kodolányi János levelei Zimándi P. Istvánhoz

eszköz, szerszám Isten kezében, mint pld. Pál apostol, tevékenysége öncélú. Ezért a sikert önmagának tulajdonítja, a kudarc önnön magát töri össze. Minden csak azt az ürességet tölti be, ami az Istentől való elszakadottság következménye. Minden csak kábítószer, ópium. A gazdagság, a jó életmód, a szerelem, a művészet, a hatalom, maga a munka is. Ha mármost csőd következik be, nincs mibe kapaszkodni többé, nincs bátorító, megerősítő Isten, nincs menedék, akinek ölébe békén hajthatná a fejét. Mit ér tehát az ilyen tökéletesen megürült élet? Semmit. Eldobja magától, mert ha nincs sikerem, nincs hatalmam, nincs szerelmem, nincs apám-anyám, akkor többé semmi nincsen. Elvész tehát életem értelme is. Nihilbe zuhanok s oda is akarok zuhanni. — A másik ilyen emberfajta eléri, amit kíván. Gazdag, ha erre vágyott, híres, ha ez volt a célja, van szép szeretője, jó felesége, ha erre tette az életét, hatalommal rendelkezik, ha a hatalom vonzotta ... s mégis, ekkor, éppen ekkor érti meg, hogy mindez értéktelen és haszontalan. Mert éppen az hiányzik, amit pótolni semmivel sem lehet: az Isten közelsége, a Vele való együttlét. Gyakran nem érti az ember némelyek öngyilkosságát. „Nem volt rá semmi oka” — írtuk újságíró koromban. Anyagi gondjai nem voltak, boldogan, harmonikusan élt. „Pillanatnyi elmezavarában követte el tettét.” Pedig ördögöt! Üressé vált az élete, helyesebben: tudatossá vált benne az üresség s ezt nem bírta, nem is akarta elviselni.

Ez tehát a korban rejlő ok, általános ok, a modern, autonóm ember oka. Ezen belül vannak aztán az egyéni esetek, a variációk és permutációk, a lelki meghason- lások, betegségek, pszichózisok egyéni árnyalatai. Ezeket Péterfy esetében tüzetesen meg kell vizsgálnod.

De még ezekről a fontos kérdésekről beszélgethetünk talán élőszóval is. És sokkal bővebben.

A Vigilia ehónapi számában örömmel s elejétől végig zavartalan együttérzéssel, helyesléssel olvastam Belon kitűnő cikkét. Ez az első eset, hogy nem szólok közbe, nem mondok ellent. Kitűnő, mély, logikus, szerves írás, amellett a szokásos magyartalanságok is csekély számban fordulnak elő benne. Szeretném megölelni őt. Sokai tanultam írásából, néhol mintha egyenesen hózzám szólt volna. Külön örömmel láttam, hogy Pál I. Kor. 7, elkenő szöveggel, amivel a mi Károli-fordításunkban a revíziók után is maradt s az előttem fekvő 1922. évi kiadásban olvasható: „Szolgai állapotban hívattattál el? Ne gondolj vele, sőt ha szabad lehetsz is, inkább élj azzal.” Vagyis a szolgai állapottal, mert „sőt”. Belon helyesen és pontosan fordítja: „inkább”. „Inkább használd fel azt”, helyesen: inkább élj azzal. Nagy bűnöm nekem, hogy Belonnak nem írtam. Mennék hozzá szívesen már ma, ha lehetne, ha tudnék mozogni. És végigbeszélgetnék vele három éjt, három napot, rámférne, szükségem volna rá. Dehát lábam állapota lehetetlenné teszi az utazást. Űj cipőt várok hónapok óta, bizony, kellene nagyon. Tán javítana a bajon. Dehát nem ez a fontos, hanem az, hogy sok ilyen írás kéne, mint amilyen ez. Egyébként ez jó szám, élvezetes a Dugonics-cikk, nagyszerű a Kis Űt, érdekes a Wilde-jegyzet. Csak a novella szánalmas. Miért szenvelegnek az író hölgyek? Miért emészti hőseiket valami tűrhetetlen pacsuli-szenvedés? Így „szép”? Egye meg a fene.

A múltkoriban nálam járt Várkonyi, meg a Dunántúl ifjú szerkesztője. Két szép, vidám napot töltöttünk el. A pécsi színház küldte őket követségbe, hogy írjak új darabot, „pénz nem számít”. Nem írok, persze. Regényem kiadási engedélye máig sincs meg, ülnek rajta. (Társadalmi regény, 1905-ben játszódik, falun.) A Móricz- portrémat meg botrányos sajtóhibákkal közölték. Tóth Aladár helyett két helyen is Árpád s Osvát nem papos ember volt, hanem „púpos”. Ezután kapok korrektúrát. Veres Péter azonnal rajongva gratulált és örvendezett, de másodszor is kijelentette, hogy nem tud írni, „kiégett lámpa”. Nem akarok ehhez megjegyzéseket fűzni. Okát látjuk. Megpróbáltam őt helyes útra terelni, de hallani sem akar „metafizikáról” s „egyéb babonákról”. Csaknem erőszakkal akartak Pécsre vinni, hogy felolvassak az egyetem békeünnepségén,^elküldték volna a rektori autót s vissza is hoztak volna. De táviratilag beteget jelentettem — s fogok is mindig ilyen esetben, mert ha Pécsett szerepelek, semmi és senki sem ment meg a Pesten, Vácott, Debrecenben s egyebütt való szerepléstől.

92