Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Láng Gusztáv: Öndefiníciók (Bence Lajos: Létlelet) (kritika)
LÁNG GUSZTÁV Öndefiníciók BENCE LAJOS: LÉTLELET Az erdőtől távol nőtt fa jelképe szinte sűrítménye Bence Lajos verseinek.* Legáltalánosabb jelentése a magány, mely létállapotként kötete csaknem minden darabjában foldereng, a mai lírában mondhatni konvencionálisán kötelező rezignáció, tehetetlenségérzet kiváltójaként. Kisebbségi költő esetében - s Bence Lajos a muravidéki magyar szórvány körében érett költővé - erdő és fa különválasztottsága nyilván a nemzeti és a kisebbségi azonosságtudat feszültségeire is utal. Végezetül pedig a költőiét összefoglaló jelképe is; a „születtem, elvegyültem és kiváltam” folyamatának korántsem diadalmas, inkább kétellyel és felelősséggel terhes végállomását idézi. A jelképet tartalmazó költemény - (erdötlenül) - a kötet alapvető intellektuális élményét is megfogalmazza, „nem / hihetem / hogy ezek a fák / ... / véletlen / vannak / itt / valami rend / szabályt erősítő bizonyosság / azért mégis kell hogy legyen mindenben”, szólal meg benne az a rokonszenves óhaj, hogy a véletlenszerű létezés sorssá, az idő- és térbeli jelenlét rendeltetéssé legyen változtatható. S hogy az egyén, ha már költővé „választotta ki” önmagát, a nem-autentikus lét bizonytalanságából és jelentéktelenségéből átléphessen rend és bizonyosság ama autentikus világába, melyben a fa szabadon emlékezhet és emlékeztethet az erdő teljességére. „... legyen csak a hangsúly ... a MINDEN"”, nyomatékosítja e szándékot egy másik ars poetica (Naponta mondogatjuk), melyben még e kancsal betűjátékot is helyénvalónak érezzük, mert jótékonyan egyhíti és egyéníti - kétely és hit finom vibrációjával - a sokszor hallott költői kijelentés pátoszát. Az öndefiniálásnak ez a céltudatossága az a lépésnyi távolság, mely Bence Lajos kötetét az iskolául egyébként vállalt újavantgarde szemlélettől (még vagy már?) elválasztja. Lépésnyi, nem több, mert a versek zöme a szándék és kérdés újrafogalmazása, válasz és beteljesülés nélkül. A feszítő intellektuális igény mintha még csak elvétve találná meg a vele egyívású gondolattelített szavakat, melyek a kifejezés eltanul tságán — s vele együtt egy szinte egyenzubbonyként viselt lírai szerepformán - a költőt túlvezethetnék. Az időben (múlandóságban) létezés fájdalmának s az ebből a fájdalomból születő költészetnek az egységét például remekül fejezi ki ez a szür- realisztikusan háromsíkú metafora: „a pillanat sebében / fészkel a legszebb madár”. A költemény (Elvérzem) kezdő sorai azonban egyszerre két József Attila-versből (Óda, Nagyon fáj) is kölcsönöznek - „mint fölösleges ruhadarabok / szavaim így hullnak / az éjben” —, ami önmagában nem kifogásolható, hiszen az elődökre, szövegelőzményekre utalás a modern líra egyik gyakori hatáseszköze; Bencze Lajos „átiratában” azonban a József Attila-képek nem kapnak új jelentésárnyalatot az új kontextustól, hanem eredeti színük is elfakul. Ez bizony nem „allúzió” vagy „parafrázis”, nem tudatos rájátszás közismert idézetekre, hanem gyönge utánérzés. Akad a versben közhellyé kopott hasonlat is („lapítok mint mag / a gyümölcsben”), csattanóként pedig olcsó szójáték („érzem / elvérzem”), végeredményként tehát igen vegyes * Bence Lajos: Létlelet. Versek. Lendva, 1989. Kiadta a Magyar Nemzetiségi Oktatási-Művelődési Ön- igazgatási Érdekközösség és a szlovéniai magyar írócsoport. 893
