Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Láng Gusztáv: Öndefiníciók (Bence Lajos: Létlelet) (kritika)
hatású szerkezet áll össze: a kitűnő seb - madárfészek metafora olyan a kétes értékű szövegkörnyezetben, mint bádogfoglalatban a drágakő. Ez Bence Lajos verseinek többségéről elmondható; zavartalan összhatású költeményt alig találunk a kötetben. Mentségére szolgálhatna talán a kompozíciós igényesség; olyan terjedelmes, de laza szerkesztésű darabjai, mint a Néhány fogalom körüljárása és a Rövidek ugyanolyan célzattal például csaknem teljesen mentesek a fenti hibáktól, mivel csak hangnemükben és „definíciós szándékukban” rokon, néhány soros szövegek füzérei. Az ilyen „töredéklírában” (Páskándi Géza önjellemző műszava) minden ötlet, minden szókép önállósul, kontextus-kötelezettség nélkül; olyan szabad nyelvi vegyérték, melyhez az olvasó képzettársításai akadálytalanul kapcsolódhatnak. E töredékesség kétségtelen - gyakorlati - előnye, hogy kibúvót kínál a koherencia-kötelezettség alól; hogy a metaforaalkotás készségét meghaladó metaforaszintetizáló erőt nem követel. Olyan részletek kidolgozását jelenti, melyeknek nincs egészük. Más kérdés, hogy igényes változataiban ez a töredékesség általában a teljességélmény hiányának és elérhetetlenségének kifejezője; értéke és hatása azon mérhető, mennyire sugallják az egyes részletek az egész hiányának disszonanciáit, ami természetesen valami közös, szövegen belüli viszonyítási pontot feltételez. Bence Lajos említett metaforaláncai azonban abba a típusba sorolhatók, melynek egy - esetünkben a címben közölt - metakommunikációs utasítás, a fogalommeghatározás ígérete kölcsönöz csak egységet, valójában azonban az egyes „körüljárások” tetszés szerint felcserélhetők, egymástól függetlenek - össze nem adható elemi mennyiségek. A kötet többségét azonban megszerkesztett, a metaforakészletet egy költői gondolatmenetnek alárendelő versek teszik ki; az ilyen igényű szövegtípus esetében nem elégséges érték, ha részleteiben poétikus; az egésznek kell poézisnek lennie. Ez a szigorúbb - ha úgy tetszik, hogyományosabb - szerkezetigény szer kezet kény szert is jelent, ami a kész költői klisék felhasználására csábítja a szerzőt. A teljes értékű poézist a kötet terjedelmesebb, monologikus darabjaiban vélem felfedezni (Öndefiniálási kísérlet két képben, Sorok között, Létlelet). Bennük az emlékidéző, emlékelemző epika leíró képei dominálnak, de úgy, hogy egy-egy hasonlat, párhuzam léthelyzettávlatúvá tágítja a konkrét-egyedi önéletrajzi mozzanatokat. A „múltfürkészés” ez által válik a szabadság - a szó, a gondolat, a költészet egyetemes szabadsága - esélyeinek latolgatásává, az „én szabadságom” a „mindenki szabadsága” fokmérőjévé. Különösen jó a kötetzáró Létlelet, melyben az indító közhely - a harmincharmadik születésnap a „krisztusi kor” - az önmegváltás megméretésének vonatkoztatási pontjaként egyediesül, a mellé állított József Attila-párhuzam pedig a költészet szereplehetőségeit taglalja ebben az önmegváltási folyamatban. A versbe illesztett József Attila-parafrázisok itt válóban funkciógazdag „vendégszövegek” mivel a lírai Énre vonatkoztatva új, többnyire ironikus színezetet kapnak; eredeti, tragikus-patétikus hangulatuk mint az eszményi lét vágyálma csillan fel a bizonyosságok nélkül magára hagyott individuum előtt. A szigorúan céltudatos gondolatmenet a látszólag ötletszerűen csapongó szöveg koherenciáját szavatolja; gondolat- gazdagabbak e versek, az „elbeszélt” életepizódok banalitása és a hangnem néha frivol köznapisága ellenére, mint a „veretesen” intellektuális kísérletek. „Ó, mily sekély a mélység, és mily mély a sekélység”, írta egykor Kosztolányi, s ez a paradoxon Bence Lajos kötetére is érvényes; a keresett mélységű daraboknál tartalmasabb e három, a felszínt rögzítő, az alatta rejtező örvényeket csak sejtető költemény. 894
