Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Monoszlóy Dezső: Tőzsér Árpád: Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról (kritika)
miért Viktor és miért nem Viliam s miért rejtegeti ez a Viliam alias Viktor immár húsz éve a hasznavehetetlen mert páratlan lécet s ha ő is kleptomániás mióta örökölheti nevelőanyja hajlamait a fogadott gyermek? Rövidebben nem emlehettem ki szövegrészt e szándékosan bőbeszédűnek mímelt lírai töprengésből. Első hallásra talán diszharmonikusan csendül össze az első idézettel, mintha messzire magunk mögött hagytuk volna a Mumm mezejéről integetőt. Vagy csupán egy fejlődéstörténet újabb intarziarészletével találkoztunk? Véleményem szerint mindkét feltételezés elhamarkodott. Az első vers az eredet vállalása, a második az új körülmények, új kulisszák közé került ember ehhez igazodó asszociációja. Annak a fölismerése és vállalása, hogy azért, mert vízvezetékből iszik az ember, még nem lesz a gémeskutak árulója, valamint annak a felismerése is, hogy túl szűkpillantású volt az az irodalompolitika, amely urbánusokra és népiekre osztotta az írókat ahelyett, hogy az irodalom igazi értékeinek a felkutatásával fáradozott volna. Sokakat (minek sorolni) önmaguk utánzójává nyomorított e téves sugallat. Szerencsére Tőzsér időben rádöbbent, minden élet saját körülményeihez igazodó törvényére s arra, hogy az urbánus sorsnak is megvan a maga mítosza és mitológiája, jobb híján Bergson Jelen emlékére is fel lehet pattanni, s ezen könnyű visszavágtatni akármilyen múltba, sőt az ember még arra is képes, hogy saját jelenének a gazdája maradjon, s ebbe ha éppen irodalommal foglalkozik, beleférhet annyi világ, ami szellemmel megmarkolható. A Vogelsingerék rejtélyén keresztül kétségtelenül valahol Kafka várának tájain bolyongtunk, s persze ugyanankkor Tözsérében is, a rejtélyes sílécet vagy lábnyomot keresve. Persze akadnak még ennél is bonyolultabb és még nehezebben felderíthető dolgok, mint például a vers egzisztenciális minőségének a becserkészése. Itt talán még kanyargósabb úton jár az inspiráció, a bazini elmegyógyintézet falain innen, falain túl, az is lehet, hogy bilokálisan is. A felderített részletek azonban mindkét esetben egyformán sikeresnek látszanak. A falakon innen így hangzik ez a Tanulmány egy kucsma és a költészet természetéről c. versben: „de hogy az alkimisták arany- csinálás közben a szappant a lehetetlen próbálgatása közben felfedeztem a költészet legbelsőbb természetét rájöttem hogy a vers tárgya nem azzal hívja életre a verset ami hanem azzal ami nem a vers a tárgyak bűntudata a hiány az emlékezet befelé táguló fekete üregének roppant szívása csakhogy a versben a költő arra emlékezik, amit azelőtt sohasem tudott csak azt tudja hogy valamit elfelejtett s minden erejét megfeszítve megpróbál emlékezni nem igaz hogy képekben beszél nem a hasonlót keresi hanem a hasonítottat a hasonló kövein csak ugrál kőről kőre a világmindenség zúgó vizében gondolatról gondolatra érzetről érzetre ugrik de célja a gondolat az érzet előtti padmaly amit persze csak úgy talál meg ahogy a negyedik dimenziót sejtjük...” A falakon túlról pedig A kapitány c. líraibb hanglejtésű versében objektívebben vizsgálva ugyanezt ilyen következtetésekre jut: „Akkoriban Mittel úr is szomorú esett ember volt Fél éve halt meg az anyja s Mittel úr olyan egyedül maradt a nagyvilágban , akár az ujjam Ráadásul a sajtóban éppen akkor írták le róla szinte naponta hogy fantaszta hogy szabadkőműves hogy nem realista hogy realista hogy ... Egyszóval az irodalomban is egyre magányosabb lett Nem csoda hát hogy többszörös magányából úgy menekült a pszichiáterhez akár a hívő a gyóntatóhoz a pszichiáter azonban hősünket nem oldozta föl + 891
