Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Kodolányi János levelei Zimándi P. Istvánhoz

dokok, amiket forrásaid említenek, szerintem egy kissé a felszínen mozognak. Hogy valaki „öngyilkos alkat”, azzal még keveset mondunk, mert az indoklás éppen az volna, hogy megkeressük az öngyilkos alkat kialakulásának végzetes láncolatát, vagyis a gyökeret, amiből az alkat kinő. Ha ez az alkat már megvan, s csupán rámutatunk: íme, ez az öngyilkosság oka, még nem tettünk semmit. Nem elég ok az sem, ha azt mondjuk: anyagi gondjai voltak, fizetését többször lefoglalták stb. Véleményem szerint az anyagi gond nem oka, hanem ürügye szokott lenni az öngyilkosságnak. Itt van azután a pályán tapasztalt sikertelenség, tehát ambícióinak, álmának csődje. Valami kínzó inferioritás-érzés, amit elviselni lehetetlen. Csakhogy hány álmunk megy füstbe, milyen ambícióink maradnak meddők! S mégsem leszünk öngyilkosok. Ezek sem okok tehát, hanem ürügyek. Megemlíted az anyja halála után bekövetkezett magányérzését. De ezt is meg kell vizsgálnunk. Mert az természeti törvény, hogy anyánk meghal s mi eltemetjük őt. Az anyához ((vagy apához) való ilyenmértékű ragaszkodás már magában véve beteges tünet. Nem oka, hanem megint csak ürügye, érve az öngyilkosságnak. Meg kell vizsgálni azt a kérdést is, miért nem nősült meg, miért nem tudta az anya helyét egy másik nővel betölteni. Hogy ez Pé- terfynél így volt, tudjuk, de tudnunk kell az okait is. Ezek számtalanok lehetnek s valamennyit együtt kell vizsgálnunk. De nyilvánvaló, hogy még ez sem oka az ön- gyilkosságnak, hanem mellőzhetetlen, kényszerítő ürügye.

Ha mármost műved végig logikus és világos lesz, okvetlenül előttünk kell, hogy álljon annak a bizonyos „öngyilkos alkat”-nak a kifejlődése s az öngyilkosság elkerülhetetlenségét azonnal megértjük. Megfigyeléseim, tapasztalataim szerint az öngyilkos kezdettől fogvdv úgy rendezi az életét, hogy az öngyilkosság elkerülhetetlen legyen. Mondjuk így: hogy az öngyilkosság felelősségét megdönthetetlen okokra háríthassa. Másként: hogy az öngyilkosság bűntudata alól teljesen feloldja magát. Tehát: Péterfy anyagi gondjai, sikertelenségei, mellőzöttsége, anyja halála, magánya stb. elejétől végig logikus láncolatot alkot s csak arra való, hogy maga Péterfy rájuk hárítsa tettének felelősségét, elviselhetetlen bűntudatát. De hogy gyermekkorától kezdve maga rakosgatta, rendezte ezt a láncolatot, éppen azért hogy végül ráfonódjék, s rabul ejtse, az kétségtelen.

A valódi ősokot, tette magvát és csíráját mégis magában a korban kell elsősorban keresnünk. A kort kitűnően, sőt megdöbbentően ábrázoltad. Bemutattad belső ürességét, válságát s külső zűrzavarait. Hiúságát, görögtüzét, képmutatását, tudatlanságát, törtetését, cinizmusát. Ebbe az összetevő-nyalábba kell már most szervesen beilleszteni Péterfy egyéni alkatának, belső konfliktusainak képét, úgy, hogy a kettő együtt okolja s magyarázza meg öngyilkosságát. Ha az öngyilkosság magyarázata ösz- szevág Péterfy jellemének kialakulásával, s a kor képével, akkor minden rendben lesz.

Erről azért beszélek annyit, hogy nagyon vigyázva, gondosan s mélyen tárd föl a végzetes tett okait s ne elégedj meg olyasmivel, hogy: öngyilkos alkat volt, anyagi bajok, sikertelenségek, csalódások gyötörték, szülei házasélete, anyja halála stb. taszították öngyilkosságba. Mert ismét hangsúlyozom: mindez csak ürügy, s nem végső ok.

Mikor válik az élet elviselhetetlenné? Mikor veti el magától az ember az életet? Akkor, amikor a transzcendencia valóságai megszűnnek valóságok lenni, szétfoszla- nak, semmivé válnak. Fogjuk meg ezt a kérdést a másik oldaláról is. Gyakran halljuk, olvassuk, hogy őseink „halálmegvető bátorsággal” harcoltak, hogy a koreaiak, a kínaiak, a vietnamiak stb. „halálmegvető bátorsággal” szálltak szembe ellenségükkel, s így tovább. Ugyanezt a „halálmegvetést” hangoztatják minden alkalommal, ha valaki hősiesen viselkedik. De valójában „halálmegvetésről” szó sincs. Hanem arról van szó, hogy a keleti, a természeti népek általában, a hősök, a bátrak világszerte nem is ismernek halált, tehát meg sem kell vetniük. A „halálmegvető bátorság” olyan üres formula, amit azok találtak ki, akik a halálban mindennek a végét, utána a végtelen semmit látják. Akik nem hisznek a lét örökkévalóságában, s az embernek a halálon is túlnövő életében. Tehát az „autonóm” emberé, azé, aki elszakadt az Istentől, függősége a transzcendenciától megszűnt, célját önmagában keresi és látja. Ö nem

91