Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Monoszlóy Dezső: Tőzsér Árpád: Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról (kritika)
MONOSZLÓY DEZSŐ Tőzsér Árpád: Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról Egy huszadik századi irodalomkritikus aligha szorul arra a kioktatásra, hogy a világirodalom, sőt az európai irodalom is pusztán absztrakció, nincs olyan közös irodalomtudat, de ovasóközönség sem, amely ezeknek a fogalmaknak átfogását, betekintését valószínűvé, valószerűvé tehetné. Tovább megyek, bizonyos időszakaszokban, politikai helyzetekben a nemzeti irodalmakat is az áttekinthetetlenség aurórája ködösíti, mert hamisan parancsolt sugaraival a lényegtelent világítja meg, és azt *eszi láthatatlanná, elolvashatatlanná, amelynek a befogadása, tudomásulvétele korszakot formáló jelentőséggel bír. Illyés Gyula tudta ezt, és amikor Szabó Lőrinc válogatott versei elé, akit akkor már generációnyi elfelejtettség pora takart, emlékezetes előszavát megírta, a halál angyalait hívta segítségül, hogy ne csak baráti gesztus, hanem a megdöbbentés ereje tegye mások számára vallomás erejűvé az írást. Mint ismeretes, bevezetőjét egy elképzelt temetés figyelmeztető magaslatára emelte, tudván az életet igazán csak a halállal lehet túllicitálni. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Tőzsér versei elé nem kell ilyen drámai szcenáriót választanom. Részint azért sem, mert nem az egész költői mű felméréséről, csupán ennek a költészetnek legújabb ívéről lesz szó, de részint azért sem, mert az új kötet, a Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról szerzője nem élt olyan izolációban, kirekesztettségben, legalábbis szűkebb pátriáján belül, mint Szabó Lőrinc, a negyvenötös változásokat követő évtizedekben. Kiegészítőén mindehhez azt is hozzátehetném, hogy bár az elmúlt húsz esztendőben jómagam Tőzsér-verset nem olvastam, nem jutottak el hozzám (de ezek már a pátrián kívüli korlátok) egy korai verse, pedig mindössze három nem is jelentős szavára emlékszem „férfikor így jöjj” szavak nélkül is egész terjedelmében bennem énekel. Az új, pontosabban fogalmazva ezek a legújabb versek nem ilyen eufonikus természetűek. Elsősorban gondolatiasságukkal ragadnak meg, anélkül, hogy egy összegyűjtött és felmutatott műveltségmennyiség túlintellektualizálná, szétborzolná a vers anyagát. Még egyes megkérdőjelezhető helyek túlságos esszészerűségét is az irónia varázsolja vissza líraivá. A kötet fülszövegében is van erre utalás, de mivel annak további érveivel nem mindenben osztozkodom, hadd idézzem teljes megfogalmazásában. „Tőzsér Árpád korábbi lírájának vezérszólama a születéssel determinált kényszersors és a vállalt sors ütközési pontjainak fölismerése, illetve tudatosítása, és az ebből fakadó belső küzdelmek, komplexusok feldolgozása. A költő újabb verseiben ez a központi téma újszerűén motiválódik: a meghasonlott hősök kísértő szellemeivel és a tragikus-fonák történelmi helyzetekkel, a közép-európai sorssal a lírai hős már nem azonosul: a tárgy, az irónia többszörösen tört szögű nagyítója alá kerül. Nem kétséges, hogy az irónia állítva tagadó módszerével Mittel úr az európai horizontot figyelő közép-európai költő és szerkesztő korunk átmenetiségét, s az át888
