Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Monoszlóy Dezső: Tőzsér Árpád: Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról (kritika)

menetiséggel szembeni ellenérzését akarja kifejezni. így az epikai hangolású szabad verseken, versesszéken, fegyelmezett líraiságú prózaverseken is átsüt az erős személyiség és személyesség.”

Mint említettem, ez a konklúzió bennem több válaszra ingerlő kérdőjelet állít, de mielőtt erre térnék, a kötet nyomdatechnikai leleményeivel szállnék szembe, vagyis azokkal a nagyon divatossá vált látványosságokkal, amelyekkel a századfordulón már a dadaisták és a futuristák is éltek, amikor mindenáron köntösbe akarták bújtatni a verset, és nem elégedtek meg azzal, hogy a líra teremtse meg belülről a maga szállni kész luftballonjait, hanem a szavakat tördelték luftballonná. Hadd váljon az minél szemléletesebbé az olvasó előtt. Az ilyen machinációkkal azonban legtöbbször az történik, hogy éppen a vers belülről képet alkotó lehetősége elől takarják el a teret. Tözsémek ilyen kierőszakolt vers köré rajzolt vizualitásra nincs szüksége, ezért ha a vizsgálandó szöveget itt-ott már csak a fülszöveg elleni érvelés céljából is felmutatom, nem a kötetben közölt, szétdarabolt szavakkal, hanem áttekinthetőbb formában idézem. Mindössze egy versben, a Tépésekben érzem indokoltnak a más természetű tördelést. Miután egy recenzióban ez is nehezen iderajzolható, szavakkal próbálom szemléletesíteni. A Tépésekben Tözsér szövegét úgy állítja elénk, hogy azoknak egy része fekete nyomdatechnikai sebekkel, csíkokkal bepókhálózott, vagy ha úgy tetszik, fekete hiányjelekkel átsatírozott. így az eltakartat az olvasónak kell behelyettesíteni, de nem egy előre ráparancsolt mértani idomba gyúrva, hanem saját maga kedvére egyéni képpé, vizuális élménnyé formálhatóan. Miért tartom ezt a kísérletet jogosultnak? A Tépések egy fénykép ismertetésével kezdődik, amelynek egyik darabja hiányzik, valakiket, valamit letéptek róla. Behelyettesíthető persze a fénykép régi okmánnyal, levéllel, sőt magával az emlékezettel is, amely itt-ott rongyos szőnyeghez hasonlít, kifakult, hiányzó mintái rekonstruálhatatlanok. Folytathatnám, akár a gondolkozással is behelyettesíthető, amely ritkán villant kész mondatokat, elegendő, ha szavakat, hangulatokat képez, amit egy másik ösztön, technika végig- mondhatóvá képesít. Jogosnak mondtam a kísérletet, de nem a Tépések a kötet legkiemelkedőbb darabja. Inkább azok a versek azok, amelyek mögül — nekem legalább úgy tűnik - hárman integetnek, méghozzá szimultán módon, Sinka István Mumm mezejéről, Kafka éppen azt fontolgatván, semmi sem hiányzik, csak én magam, és Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztításának a buzgalmával. Jól tudom, szuverén alkotó világokat nem tanácsos egymáshoz hasonlítani, talán ezért is asszociálódott bennem három ilyen nem egymásra rímelő alkat, hogy ezzel is kihangsúlyozzam Tőzsér egyediségét, egyedülvalóságát. Az integetés látványától azonban nem tágítok, s mindjárt a Mumm mezei emberrel kezdem, méghozzá úgy, hogy először Tözsér Örvénylő időkben című verséből idézek:

De te barátom, könyvedben megteremtetted számunkra azt a közeget, amelyben még találkozhatunk, a mítoszt.

Visszavezettél bennünket abba az édeni korba, mikor élményeinknek még közös tárgyuk volt: a természet, s benne a közös munka.

Mikor beszéltünk: mintha egy nagy közös eposzt írtunk volna.

Mindenki írta, mert a tárgyát mindenki jól ismerte.

Sőt nemcsak ismertük: együtt éltünk vele,

közösségben az erdővel, fákkal, szekérrel, boronával,

s igen, még az állatokkal is: lovakkal, csikókkal, kisborjúkkal.

S mintha mindnyájan a Bölcs tanítványai lettünk volna: az egyet nem neveztük kettőnek, az egyik dolgot a másikkal fejeztük ki így népesítettük be a csillagos eget Kosokkal, Csikókkal, Szekerekkel így lett a falunk fölött komorló hegy Kerekága, s anyám, ha sovány lányt látott, azt mondta róla:

889