Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat történetéből II. - Az ötvenes évek (tanulmány)
KOVÁCS PÉTER Fejezetek a magyar szobrászat történetéből AZ „ÖTVENES” ÉVEK Az 1945-öt követő években a szobrászok lelkes tenniakarását lényegében csak a szűkös anyagi lehetőségek korlátozták. Az új kor új tematikájának megfogalmazásával szinte még a megrendelők igényét is megelőzték, s mint az 1948-ban rendezett „A közösségi művészet felé” című kiállítás anyaga bizonyította, a közérthetőség, a művészet „demokratizmusa” érdekében még egy sor stíluskötöttség vállalásában is. Közben azonban már mutatkoztak annak a jelei, hogy a kialakuló új társadalom kultúrpolitikája ennél sokkal egyértelműbb és sokkal határozottabb fordulatot követel. Kállai Ernő volt az, aki talán a legkorábban fölfigyelt az ebben rejlő veszélyre. Egy 1946-ban megjelent írásában a „szocialista realizmus” hirdetőit óvta a „Műcsarnok mezei hadai”-tól és az „ősmagyarkodás a turanista mítosz többé-kevésbé álmonumentális szobrászaidtól, akik „mint az ügyes bűvészmesterek az üres cilinderből a nyuszikat, egymás után, sorjában fogják elővarázsolni a gyári és a mezei munka hőseit. Arról — írta - a küszködő, becsületes dolgozók nem tehetnek, hogy ezek a szobrok görcsbe merevedett hazug pózok lesznek...” (K. E.: Vigyázat, Műcsarnok! - Szab. Szó, 1946. június 16.) Kállai Ernő valószínűleg maga sem gondolta, hogy jóslata milyen hamar valóra válik! A politika a „fordulat évét” követően a művészetet a napi agitáció szolgálatába állította. Nem a munkást, hanem inkább politikai ideálját kellett ábrázolni, s ehhez korántsem bizonyult elegendőnek a megjelenítés realizmusa, s még naturalizmusa sem. Egy „törődött, blazírt fiatalember” - írta 1949-ben a Szabad Művészet kritikusa egy szoborról - nem lehet „iparostanuló”! (Szab. M. 1949. 412. o.) - Ez a mindenbe beleszóló szigor persze a művészet valamennyi műfaját érintette, mégis talán a szobrászatban érvényesült a legkizáróiagosabban annak anyagi kötöttségei miatt. Aki a pályán akart ebben a műfajban maradni, az valamilyen formában mindenképpen kompromisszumra kényszerült. Persze, a modern magyar szobrászat történetében a lehetőségek és a vágyak korábban sem voltak egyensúlyban. Ami azonban 1949-től történt - egy külső, egyedül a napi politika érdekeit képviselő szemlélet totális rákényszerítése az alkotókra - az egyenesen a művészet természetes fejlődésének megakasztása volt, s egyszersmind magával hozta egy furcsa skizofrénia kialakulását is, ami nem egy jelentős életművön évtizedekre otthagyta bélyegét. Már az 1945-öt követő rövid néhány évben is mind nyilvánvalóbb jelei mutatkoztak annak, hogy a jövő” egyrészt az olyan, a hűvös, szenvtelen klasszicizmust képviselő szobrászoké, mint a Vedres-Beck Ö. Fülöp-Pátzay vonalat folytató Beck András, Mikus Sándor, másrészt a Kisfaludi Stróbl elegáns akadémizmusa és a népi-nemzeti realizmus felől ugyancsak erre tartóké. Mellettük sorakoztak aztán föl azok azok a többnyire „római iskolás”, a harmincas évek hivatalos kultúrpolitikájának 877
