Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat történetéből II. - Az ötvenes évek (tanulmány)
leginkább elkötelezett rutinos mesterek, akik a háború után először éppen az 1950-es Első Magyar Képzőművészeti Kiállításon jutottak ismét szóhoz. Közülük a továbbiakban többen is - mint Antal Károly, Grantner Jenő, Győry Dezső és mások - meghatározó szerepet játszottak a monumentális köztéri szobrászat gyakorlatában. A szobrászok nagy többsége, s köztük a „harmadik nemzedék” zöme - megalkudva vagy önmagával meghasonlottan - az előttük járók nyomaiba lépett. Kivételesnek kell látnunk az olyan óvatos próbálkozásokat, amilyen a Somogyi József—Kerényi párosé vagy a Borsos Miklósé volt, s amelyek a lehetőségek tágítására és a valódi művészet valamiféle modus vivendijének keresésére irányultak. 1952—53 táján megjelent már a kiállításokon a rendszerváltozás után fölnövő új nemzedék — a modem magyar szobrászat „negyedik nemzedéke” - is. Tájékozódásuk különböző irányait jelzik Gyenes Tamás, Kiss István és Vígh Tamás munkái. AZ AGITÁCIÓ ÉS AZ ÚJ REPREZENTÁCIÓ SZOLGÁLATÁBAN A Szabad Művészet 1950. január-februári számában egy hetven tételből álló „gondolatébresztő” témajegyzék jelent meg. Tájékoztató volt ez arról, hogy mit is vár a kultúrpolitika az első Magyar Képzőművészeti Kiállításra készülő művészektől? A megjelölt feladatok annyira konkrétok voltak, hogy a stílus kérdése valójában már nem is lehetett kétséges. Ha valaki netán mégis zavarban lett volna, annak azonnal segítségére siettek azok a felkészített „szakértőkből” és munkásokból alakított mozgó brigádok, amelyek módszeresen járták végig a műtermeket, irányítva, támogatva az ott folyó készülődést. - És az „eredmény” nem is maradt el: „Elmondhatjuk - mondta a kiállítást megnyitó beszédében Révai József - hogy képzőművészetünk nagyban és egészben igenis rálépett a helyes útra.” (Kritikák és képek, Bp. 1976. 112. o.) A korszakunkban évente rendszeresen megrendezésre kerülő kiállítások sora, valamint az olyan reprezentatív igényű tárlatok, mint a moszkvai magyar képzőművészeti kiállítás (1951), „A magyar katona szabadságért” (1951), „Kossuth és a negyvennyolcas szabadságharc” (1952), Magyar kisplasztika és grafika 1800-1954 (1954) jelentették szinte az egyedüli lehetőséget a nyilvánosság előtti szereplésre. Egyéni bemutatkozásra az egész időszakban alig akadt példa. A visszatérő kiállítások, az azokat megelőző válogatás, majd a különböző ankétok és viták együtt a művészek állandó készenlétét igényelték, lankadatlan figyelmét az aktuális politikai mondanivaló elsőbbségére, a kifejezés optimizmusára. Másrészt a művészek legnagyobb része számára ekkor - tekintve, hogy ez volt az állami vásárlások egyetlen fóruma - a megélhetésnek is egyetlen forrását jelentették ezek a bemutatók, egészen a Képzőművészeti Alap létrehozásáig. Már 1950-től kezdve egymást érték a látványos pályázatok. Az épülő új rend számára fontos volt, hogy a városokban, az utcákon és tereken a művészet eszközeivel is demonstrálja eszméi mindent átható erejét. Jellemző, és a kor ismeretében teljesen magától értetődő, hogy az első pályázatot éppen Sztálin monumentális méretű szobrára írták ki. A pályázatot - Kisfaludi Stróbl, Farkas Aladár és Borsos Miklós előtt - Mikus Sándor nyerte meg. A döntés visszamenőleg is átgondoltnak látszik: a lehetséges változatok közül arra esett a választás, amelyik egyszerre volt hétköznapian közvetlen és ugyanakkor mégis volt benne valami távolságtartó ünnepiesség. A népek „egyszerű” és „bölcs”, magabiztos vezérét ábrázolta a szobor, azt az embert, aki szimbolikus megtestesítője volt mindannak, amit akkor a nézők és a társadalom számára a „szocializmus” szava és fogalma jelentett. Valószínűleg nem véletlen, hogy Mikus Sándor (1903-1982) szinte változatlan formában vette át egykori mesterének, Pátzay Pál „Sztálin” mellszobrának a megfogalmazását, amiért a mestert egyébként éppen 1950-ben Kossuth-díjjal is kitüntették. Akét mű között a különbség - eltekintve attól, hogy az utóbbi egészalakos ábrázolás - lényegében annyi, hogy Mikus közvetlenebbre, mosolygósabbra mintázta 878
