Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból
csétje.) A pecsétre rögtön rámutatott, azt megtalálta hamar, bár a papirost fordítva tartotta. Ismételten a pecsétre bökött három másik társa előtt: Na lássátok ez az igazi okmány! Már-már úgy látszott tovább-engednek, mikor az egyik orosz kezével nemet int. Ebben a pillanatban vettem elő minden oroszok legnagyobb értékét, egy üveg pálinkát, a saját főztömből. Ez a legnagyobb érv az orosz előtt, a pálinkánál nagyobb hatalom nem létezik. Odanyújtom az üveget a legidősebb orosznak, ő volt az engesztelhetetlen; ha nyúl érte, akkor átmegyünk a hídon! És elfogadja, mindhárman isznak, fülig ér a szájuk a 75 fokos pálinkától. A húzást megismétlik mind a hárman. — Gránát, vagy dinamit nincs a kocsin? — Mondom: nézd meg! Erre az egyik katona felmászik a tetőre, fellebbenti a ponyvát, a gyerekek éktelen sivításba kezdenek. Az orosz meglepetten fordul, lába megcsúszik és leesik a földre. Tapogatva a tomporát nyögi, hogy: — Pasli, pasli, haraso, pasli! Osszenéztünk. Ez sikerült. A gyerekek a lecsúszó katona láttán a nagy nevetésben majd megfulladtak a ponyva alatt. Eredeti tervünk szerint Szentgotthárdon akartuk a határt átlépni, de az egyik fiatalember jobbnak tartotta, ha Kemestaródfánál kísérletezünk, mert ott kisebb az ellenőrzés. Pár kilométer után beértünk Taródfára, szinte téli sötétedésben, öt óra tájban. A gépkocsit egy füzesben hagytuk. Telefonon értesítette is az Állami Gazdaság irodáját Bogláron, hogy a gépkocsit Taródfán hagyta. Mindnyájan egy parasztházban húzódtunk meg. S a barátja és én is külön-külön úton mentünk érdeklődni a házakhoz. A gyerekeim igen csendesen viselkedtek, mintha tudatában lennének annak, hogy az egész család élete ezekben a percekben dől el. A kicsinyek: Csilla tíz és fél, Szabolc nyolc, Hajnalka hat évesek voltak. Este hét órára tértünk vissza, ahogy megbeszéltük. Végül is a vezető kilétét a házigazdánk oldotta meg. Hét órára egy fiatalember érkezését ígérte, akivel megegyezhetünk. Az illető pontosan meg is jelent. Arra ajánlkozott, hogy a határig minden baj nélkül elvezet minket. Biztosított bennünket, hogy sem aknaveszély, sem más életveszély nem fog előfordulni. Az indulást 8 órára tettük. Előre figyelmeztetett az illető, hogy egy hídon kell átmennünk, az egyetlen veszélyes hely, ahol gyorsan és halkan kell mozognunk, egyébként minden simán fog menni, ha odafigyelünk és engedelmeskedünk. A nagy perc elkövetkezett; egy árok szélén gyülekeztünk körülbelül negyvenen. A megbeszélt köhögésre gyalogoltunk vagy fél kilométert. A vezetőnk itt két csoportra osztott minket, a családom és a bogiáriak hátramaradtunk. Csendben figyelt mindenki, én Szabolcs és Hajnalka kezét fogtam. Két perc után halljuk a lépések dobogását, ekkor az első csoport a hídon szaladt át - ez az a kritikus hely, ahol egy laktanya közelében, észrevehetik a csoportot; távolban villanyfény villanását láttuk. Vezetőnk most egészen közel jött a csoportunkhoz és intett: előre. — Nem hallották a köhintésemet? Integetésemet se vették észre? — Nem hallottunk, és nem láttunk semmit — feleltük csoportosan. — Jöjjenek, siessenek, mert az őrség visszajön, most van a váltások ideje. Leváltják a barátomat is! Ahol a lámpát látják bal kéz felől, ott a laktanya és ott a híd is. Egyesével szaladjanak át, de halkan! Ha ügyesen mozognak, akkor a többi csak türelem kérdése, innét csak egy órai gyaloglás a határ. Én hátrahúzódom Enikőhöz, itt tartózkodik a vak sötétben Hajnalka és Zsolt a csomaggal. Előttünk feleségem Ildikóval, Csillával és Szabolccsal. S barátunk, a soför is velünk tartott Enikőnek segíteni, illetve vele együtt tűzoltófogással vittem Enikőt futólépésben a hídtól ötven méterig, innét Enikő is gyalogolt, Zsolt kézen fogva szaladt Hajnalkával, körülbelül kétszáz méteres futással érkeztünk célunkhoz, egy árnyasabb helyre. A gyerekeim is mind ügyesen 871
