Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból
viselkedtek, nem kérdezősködtek, nem estek el, ami a legfontosabb, mert ha egy is elesik és sírva fakad, az egész csoportot elárulhatta volna. A lámpák előtti facsoportban húzódunk meg, itt teljes árnyék van, két-perces pihenőben kifújjuk magunkat. A köhintésre megint futunk Enikővel és az egész csoporttal, a villanyfény előtt még egyszer megállunk. — Csak négyesével a lámpa előtt! Most veszem csak észre, hogy a vezénylő: katona, egyben a mi vezetőnk is, vállán puska - ő állt őrséget, gyorsan átöltözve. Futunk tovább, már át is jutottunk, mikor hátranézve látom Macót a három gyerekkel rohanni a lámpa előtt. Nagyon ügyesen, gyorsan mozogtak. Sikerült ez is, együtt van a családom, itt vannak a bogiáriak is. Vak sötétben botorkálunk előre. Szerencsésen ér át mindenki a hídon, előkeveredik a sötétből egy civil fiatalember. Még ránk is szól: csak nyugodtan tovább! A vezetőnk puskáját súlyba fogva, futva ér be minket. A civil ruhással lecseréli a katona egyenruhát, átadja a puskáját, boszorkányos gyorsasággal történik mindez — és a vezetőnk újra civilben gyalogol a csoport élén. — Most még átmegyünk a senki földjén. Én elkísérem önöket egészen a határig, nehogy a sötétben eltévedjenek. Még egy jó órai gyaloglás van hátra... a fagy megkeményítette a földet, könnyen gyalogolhatunk. A vaksötét éjszakában csak a csillagok világítottak, a szántóföldeken semmit nem láttunk, a gyerekek is állandóan csetlettek-botlottak, de mi felnőttek is többször letettük a kezünket a földre. Egy erős emelkedőn annyira csúszós úton haladtunk, hogy biztonságosabban mentünk négykézláb, inkább a mezei nyulak, mint ember módjára. — Az él álljon! - kiáltott a vezetőnk. — Azok a villanyfények már Strem osztrák falu fényei. Osztrák földön járunk. Én innét visszamegyek. Most búcsúzunk. — Mondja meg kedves pajtás, mivel tartozunk? — Külön nem kérek senkitől, ki mit ad, köszönettel veszem. Ahogyan sorban elmentünk a vezetőnk előtt, mindenki kezébe nyomott egy csomó százast. Én a 2500 forintomat mind odaadtam. Mindenki adott. Kezet rázva búcsúztunk. — Magának köszönhetjük, hogy ilyen simán átvezetett a szabad földre és hogy senkinek nem történt baja. — Én meg maguknak kívánok sok szerencsét, mindnyájan találják meg a boldogulásukat! Isten velük! En még többször is hátra-hátra nézegettem, a vezető sziluettjét még sokáig láttam, ő mozdulatlanul állt, míg a sötétség elnyelte. * Derzäi Pap György ’56-os emlékezéseit egy teljes önéletírásból emeltük ki-abban a reményben, hogy méltó emléket állítunk az ’56-os forradalom- és szabadságharcnak. Derzsi Pap György nem közöl eddig ismeretlen tényeket, történelmi értékű dokumentumokat - itt csupán a szabadságharc egyik résztvevőjének érdekes, hangulatos beszámolóját olvashatjuk. Egy volt ő a sok ezer közül. Tipikusnak nevezhető az is, ahogy a vidékről érkező élelmiszer-szállítók közül a naplóíró is beáll a fővárosi felkelők közé. Emlékezését később, a hatvanas években írta, természetesen a közlés szándéka nélkül; „családi használatra"'. Naplójának szövegén nem változtattunk, csupán a legszükségesebb stilisztikai javításokat végeztük el. Derzsi Pap György 1913-ban született. Katonának készült, volt jogászhallgató, szolgált a diplomáciánál. A háború után különféle vállalkozásba fogott, az államosítás idején Kaposváron volt kereskedő. Családjával kitelepítették egy Somogy megyei faluba, Szőlőskislakra. Itt éri a forradalom. 1956 november 20-án lépte át feleségével és hat gyermekével Kemestaródfánál a határt. 1987 májusában települt vissza Magyarországra. (A szerk.) 872
