Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból

visszatartani nekem is erőmbe tellett. Aztán a Jankovich-telepi kis házra gondoltam, amit oly nagy kedvvel építettem, csinosítottam; a fiatal gyümölcsösre gondoltam, amelyet szintén itt kell hagynom. Hiába hordtam kerékpárommal téglát a kis házhoz, hiába ültettem, hiába kapáltam, — most mindent elhagyok, csak az emlékeket viszem magammal. Az a kis telek, a kis házzal jelentette függetlenségemet, az 52 darab gyümölcsfa terméséből tervezgettük Macóval a rendkívüli kiadásokat, még a gyerekek iskoláztatásához is valóban sokat jelentett egy kis gyümölcsös. A kétszeri tönkremenésem után, ez a kis ingatlan volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhattam, ezzel tartottam magam erkölcsileg a felszínen. (Az első tönkretételem az oroszok által kirabolt és feldúlt üzlet volt, a második meg az államilag végbevitt elkobzás 1949-ben.) Amit ebbe beleköltöt- tem, a számtól vettem el. Most a hivatalfonökömre bízom, vigyázzon rá!

A sok gondolat mellett rohantak a percek is, Sárkány többször is figyelmeztetett, ha nem sietünk, nem vár tovább. A gyerekeket felraktam a kocsira, édesanyjuk melléjük ült, majd én is felmásztam, mint egy szekérrel utazó, utolsó útját járó halálraítélt. A tettem miatt nagyon éreztem a felelősségem súlyát. Útközben vettük fel a többi szerencsétlen honfitársunkat, még hat személyt, a lellei nyaralótelepen. Tizenhatan indultunk neki a világjáró útnak. Mikor a „kis ház” elé értünk, Ildikó megszólalt: nem sajnálja édesapám a kis házát? — Nem., nem nagyon, vigasztaltam magam. A gyümölcsfáim éppen lehullatták levelüket, két karral integettek felém: szervusz gazda, találd meg a szerencsédet ott, ahol a sors letesz. A harmadik sor végén, már a törpe birsfámat nem láttam. Az őszi nap bágyadt fénye, egyet-egyet villant a „kis ház” ablakának tükrén, hogy továbbra is lássam, hogy tisztán éljen emlékezetemben.

Fonyódon beértünk az óriás nyárfák kettős sorába, jobbkéz felöl a veszprémi hegyek felé néztem; vajon van-e a világon olyan bájos táj, mint a mi Balatonunk környéke? Átfutottunk Keszthelyen Zalaegerszeg felé, a várost valósággal megszállták a menekülők: sokan voltak, akik nyugat felé próbálkoztak és a sikertelen határátlépés miatt visszafelé jöttek. Egy lehajtott fejű öreget megszólítottam:

— Honnan jön, öreg, ilyen szomorúan?

— A határról, elfogtak a határon. A város főterén beszéltettek a hangosbeszélőn, beismertették velem, hogy az imperialisták becsaptak.

A több ezer fiatal, a sikertelenségen egyáltalán nem bosszankodtak; nevetgéltek, biztatták egymást, hogy majd máskor sikerül. A városban figyelmeztettek, hogy a határt az oroszok erősen védik, voltak olyanok is, akik éppen az ellenkezőjét állították. A mendemonda ugyancsak szárnyakat kapott!

Zalaegerszeget elhagyva simán értünk Körmendre. Nincs semmi baj! De egy kanyarodó után orosz őrszemek állítanak meg, kérték a „bumaskit”. Téli ruháink zsebeinek átkutatásához fogtunk - mondtam a vezetőnek, hogy csak lassan keresgéljen, addig is eszünkbe jut valami. Jobbra kastély, amely orosz kaszárnya, a kapuban felsorakozva négy harckocsi.

Legalább öt perc óta keressük a papírjainkat, az oroszok ázsiai nyugalommal várnak. Még biztatom is őket: mindjárt, zarasz, csekaj tovaris. Ahogy megbeszéltük, én beszélek csak, mivel az oroszok előtt az idősebbeknek van tekintélyük. Felszólok a gyerekeknek: síijatok, sipákoljatok! A nyolc gyerek versenyt nyüszített, nyafogott, ami jó aláfestést jelentett. így végre felmutathattam az első okmányt.

— Kuda igyos? — kérdezi az orosz.

— Megyünk a nagymamához, mert a gyerekek hetek óta éheznek... (A kevert lengyel-szerb nyelven egész jól megértettek.)

— Van-e okmány? Van-e menetlevél?

S.-nek, a sofőrnek van valami tépett papíija, még a pecsét is látszik rajta, azt előveszi, átadja az orosznak. (Köztudomású, hogy az oroszok a pecsétnek földöntúli erőt tulajdonítanak, még akkor is, ha az az FTC jégpályájának a pe870