Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból
Macó is tudomásul, hogy senkinek nem történt baja. De mi lesz ezután?! Biztosan rosszabbra fordul a magyarság sorsa. Az iskolaoktatást is jobban ellenőrzik majd. Talán engem is elbocsájtanak... újabb álláskeresés... újabb bizonytalanság! Megint a régi lemezek: maga kartárs reakciós, ma itt proletárdiktatúra van! A gyerekek továbbtaníttatása sincs biztosítva. Új rendeletekre hivatkozva, majd Ildikót és Enikőt is kiteszik az intézetből, vagy elvesztik az eddig élvezett tandíjkedvezményeket. A fenti gondolatokkal foglalkoztunk feleségemmel, ó is, én is az ország elhagyására gondoltunk. Sokat beszélgettünk, míg mély álomba nem merültünk. November 11-én bementem a munkahelyemre, a MEH-irodába. Főnököm kihozta a fizetésemet, ami igazán kedves volt tőle. Kolléganőm, ahelyett, hogy a hazáért életüket áldozó hősi halottakról beszélt volna, arra volt büszke, hogy mind ezt ő megmondta... Egyébként F-né is megnyugtatott, hogy itt semmi nem történt. Kiküldetésre is elmentem még november 13-án, mondván, jobb a nehéz időkben a munkába menekülni. November 15-én újabb vezető párttagok érkeztek a környékre. Egy kaposvári ávéhás is előkerült, egy jól ismert férfiú. Jó barátaim figyelmeztettek, valószínűleg összeszedik Balatonboglár környékén az elmúlt napokban szerepet vállaló embereket. Komolyan gondolni kezdtem arra, hogy itt kell hagynom szép Magyar- országot és szűkebb hazámat: Somogyországot. Éppen ezért egy nagy kérdés is megoldásra várt: hogyan és mivel? Enikő hosszabb gyaloglást nem bír ki, vonat, teherautó nincs, legalábbis a hivatalos járatok nem működnek. November 17-én egy ismerősöm fia elment, mégpedig szülei beleegyezésével. A határ felé ekkor már egész népvándorlás indult. Ez az ismerősöm, Frici, említette egy györöki gépkocsivezető nevét, akiről úgy tudja, hogy rokonai élnek Kaliforniában, ö is távozni készül, beszéljek vele. Még aznap este felkerestem az illetőt, S.I.-nek hívták. A látogatás végén kikísért a kapuig; a kertben beszéltük meg az elutazás részleteit. O még pár napig gondolkodik a sorsdöntő lépése felett, a barátaival is beszélni szeretne. November 19-re ígérte a végleges választ. Hazaérve mindent elmondtam feleségemnek. O is a kivándorlást tartotta legjobb megoldásnak, még ebben a hónapban lehetséges, azután már igen kétséges November 19-én este megérkezett, igenlő válasszal. 20-án indulunk, déli tizenkettőkor ér az iskola elé, készüljünk fel. A hírt vártam, de amikor meghallottam, inkább szomorkodtam, mint örültem, és letargikus állapotba kerültem: most már hagytam magam sodródni, mint a sárgult, hulló levelek. (...) 1956. november 20-án reggel 11 órakor Macóval a legszükségesebb értékeinket összeszedtük: személyi igazolványokat, egy imakönyvet, egy öreg térképet, mindegyikőnknek egy hálóruhát, tisztítóeszközöket, mindent, ami egy kézitáskában elfér — ezt vittük Magyarországról. (...) A gyermekek szegénykék, nem tudtak semmiről. Pontban a déli harangszóra ültünk a teherautóra. Éppen a tízperces szünetet tartották az iskolában, amikor a teherautó megérkezett. Macó odajött, most mit csináljunk? A gyerekeket készítsd fel az útra, meleg ruhát és váltás fehérneműt adj nekik. Csak negyedóránk van a készülődésre. Azt is mondtam: semmi értéket ne vigyünk, mert akkor nem járunk szerencsével, még a kis ékszereinket se vettük magunkhoz, ópapám értékes pénzgyűjteményét is otthagytam, a megtakarított dollárok is otthon maradtak. Mindent lezártunk, mintha nem lett volna mindegy; ha elhagyjuk a lakásunkat, mindent tárva-nyitva hagyhattunk volna. A tízperces szünetet Macó meghosszabbította, aztán szólt a gyerekeknek, hogy most menjetek haza, délután sem lesz tanítás. Átadtuk a kulcsokat, Magdáné, a szomszéd sírt és zokogott. Könnyeimet 869
