Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból

Hazaindulásomat 1956. november 10-ére tűztem ki. Kölcsönkaptam egy kerékpárt, jól megreggeliztem, további élelmezésemre pedig egy vekni kenyeret vettem, ezzel kellett kitartanom a hosszú úton. Indulásom éppen idejében történt, mert már a szomszédos háztömböket vizsgálták és ellenőrizték az orosz járőrök. Az utcák sarkainál meg háztömbmegbízottak ellenőriztek.

Reggel 8 órakor indultam, Budafokig simán eljutottam. Budafok főútján egy elég nagy csoportosulást vettem észre. Gyalog vezettem biciklimet, gyakran megálltam, a mellékutcák felé nézegettem, hátha errefelé kitérhetek, ha menekülni kell. Amint jobban megközelítem a társaságot, látom, hogy a fegyveres szabadságharcosok állnak egy úttorkolatnál. Még közelebb érve, észre vettem egy úttorlaszt, és elsáncolva négy nehézpuskát látok.

— Pajtás, mondja meg nekem, maguk mit őriznek, mire várnak?

— Várjuk a ruszkik támadását.

— Azt mi bőven megkaptuk hétfőn este a Móricz Zsigmond körtéren. Sok harckocsi és gyalogság — több ezer — támadt ránk. A körtér felét rommá lőtték, minket széjjelvertek. De maguk nem hallgattak rádiót? A forradalmat leverték! A nyugat nem adott segítséget.

— Mi ezeket nem hallottuk. Még mit tud a bácsi?

Ezek a jó magyarok, még november 10-én is harcolni akartak. Budafokon még úgy gondolkodtak, hogy pár százan megfordítják a magyar sors szerencse- kerekét. Hitetlenkedve néztek rám. Sajnáltam szegényeket: mi fog náluk történni, ha egy orosz páncélos közibük csörtet? Szomorúan felléptem a kerékpáromra és elhajtottam Kápolnásnyékig, a második akadályig. A falu előtt egy orosz üteg állt. Semmi kétség, itt erős igazoltatás folyik, az úton több teherautó várakozik. Nem tétlenkedem, hanem megszólítottam egy fiatal gépkocsivezetőt, már csak azért is, hogy ne egyedül igazoltasson az orosz tiszt.

— Messzire mennek?

— Keszthelyre.

— Elvinne Balatonboglárig?

— Szódon a fent ülő fiatalembernek.

— Jó napot! Megengedi kérem, hogy felüljek Boglárig?

— Tessék, hogyne! Nyújtsa fel a kerékpárját.

Nagy örömmel léptem fel a teherautó platójára. Bemutatkozásképpen motyogtam valamit, ügyelve, hogy az illető ne értse. A fiatalember is mormolt valamit. Barnára sült arcából láttam, hogy sokat tartózkodott szabad levegőn. Rövidszárú utászcsizmájáról ítélve vagy zöld ávós vagy leszerelt katona. Hatalmas termetű ember, harmincas férfi. Ekkor ért az igazoltató tiszt kíséretével a gépkocsinkhoz, a tiszt int a katonának, hogy lépjenek fel. Az orosz tiszt kérdéseire a harmincéves folyékony orosz nyelven felelgetett. A vele utazó hölgyet szorosan átkarolva tartotta, mosolyogva mondta a ruszkinak, hogy a felesége, fél éves házasok. Végül: Nye mami puski!

Az orosz tiszt semmit sem kért, intett a sofőrnek — mehettünk. Az egyórás úton a fiatalember egy szót se szólt hozzám, de én se erőltettem a beszélgetést.

Elővigyázatosságból nem akartam világosban Boglárra érni, ezért Lellén leléptem és elbúcsúztam, megköszöntem a fuvart és szerencsés utat kívántam. Jó darabon toltam a kerékpáromat, Boglárra teljes sötétben értem. Először egy ismerősömhöz tértem be, ettől tudtam meg, hogy két ÁVH-s család lakik a villanegyedben, az ávósok naponta szállingóznak vissza, mind többen és többen mutatkoznak. A faluban eddig nem volt letartóztatás. Hazafelé benéztem más ismerősömhöz is. Ok sem tudtak letartóztatásokról.

Este 9-kor kopogtattam otthon és óriási örömmel fogadtak; feleségem boldogan ölelt meg, a gyermekeim is kiugráltak az ágyukból, elhalmoztak kérdéseikkel: hol volt édesapa ilyen soká? A petróleumlámpa fényénél beszélgettünk Macóval, a feleségemmel. Elmeséltem a pesti rokonok állapotát. Örömmel vette

868