Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból

gyenlem, hogy ilyesmit láttam. Egy orosz harckocsi állt meg a Gellért Szálló körül, ólálkodó, mihaszna emberek vették körül; a kocsi parancsnoka térképpel a kezében felvilágosítást kért az utcák elhelyezkedése felől. Volt olyan ember, aid a térképen magyarázgatott az orosz tisztnek, talán éppen annak a tisztnek, akinek az ágyúja sok száz fiatal magyar életet oltott ki az előző napokban! Lehajtott fejjel mentem odébb ekkora jellemtelenség láttán. Lakásomra igyekeztem, a péket most is útba ejtettem. Hárman adtak szállást, három kenyeret vettem, mondván, hogy a másik két család ágyban fekvő beteg. Lakásadóim hozzátartozói az utolsó lekvárosüvegeket ürítették ki.

November 9-én reggel kimentem Gergőékhez, mert Gergő nem jött és rosszat sejtettem. Ekkor már megindult a gyalogos forgalom. Gergő kint állt az utcán, egy fegyveres orosszal heves vitában állt: mellettük még öt ruszki tartotta a fegyverét Gergőre.

— Jó, hogy itt vagy! - szólt hozzám. Az egyik katona bejött a lakásba házkutatást tartani. A feleségem alig tudta kivezetni, most meg megint be akar menni! Azt hazudtam és magyarázom neki kézzel lábbal, hogy az asszony fertőző beteg. Beszélj velük te is!

Kevert szerb—lengyel felszedett szavakkal magyaráztam a davajnak, hogy a fasiszta felkelők régen elmentek Germániába. Az asszony tüdővészes, a lakásba nem mehet be senki! A türkmén-orosz minden szavanna röhögött. Ez szerencsénkre megfordította a helyzetet, mert aki nevet, az rosszindulatú gonosz tettet nem tesz. A türkmén engem még nagypapának is szólított, mondom, hogy rendben van. Erre meg a többi orosz hangosan felnevetett. Azt is mondtam az első rusz- lrinak, hogy én garantálom a Gergőék magatartását, hogy ők nem hitleristák, koncentrációs táborban volt az egész nagy család és az oroszok szabadították ki őket 1945-ben. A beszédre a türkmén orosz elkomolyodott:

— Nu, harasó stari moj továris! Intett a rajának és elvonultak.

Elvonulásuk után Gergő akkorát lélegzett, mint az a bizonyos térdelő orosz

ott, a páncélos tornya mellett.

— Na végre! Csakhogy elmentek! Gyere be a lakásba.

— Képzeld Gyuri, váratlanul bejöttek az oroszok a lakásunkba, azt mondták: pusski, pusski, fegyverek után kutattak. Alig tudtam kituszkolni őket. — így meséli Sárika, Gergő felesége. — Valósággal kilöktem őket, az egyik még vissza is fordult. Magamból kikelve mondtam, hogy hori-hori. (Beteg, beteg.) Izgalmamban majd szívszélhüdést kaptam. Képzeld el: nézz a kád alá!

A kádhoz léptem, Gergő is lehajolt, és egymás után húzta elő a puskákat és géppisztolyokat, negyven kézigránátot, és százszámra lőszert.

— Gergő! Megbolondultál? Mért nem dobtad el már régen? Ha az orosz csak kissé is rosszindulatú, végetek van! Akkor én csak a holttestetek mellett állhatnék most! — A bajban nagy szerencse, hogy a járőrök könnyedén viselkedtek és kimondottan jóindulatúan.

Az izgalmakra egy-egy pohárka szilvóriumot ittunk. Aznap este háromszor mentünk Id a töltéshez eldobni a fegyvereket.

Nappal élelemért álltunk hab-nyolc órát felváltva. Még aznap, november 9-én is hallottunk lövéseket nyugat felől. Állítólag a tatai bányászok még mindig tartották magukat. Szóba került a hazautazásom is, idegennek, más helységre szóló bejelentővel, nem volt tanácsos Pesten tartózkodni. Rendkívül szigorú ellenőrzési hullám csapott a fővárosra. Az elszökött ÁVH-sok előkerültek Szlovákiából, ők voltak a muszka vezetők. Személyes véleményem: az oroszokat nem érdekelte az ellenőrzés, ők mindenkit simán igazoltak, csak a visszatért ÁVH-sok jelentettek veszedelmet. Az egyszerű orosz katonát semmiféle bosszú nem vezette. Sőt, akik hosszabb időt töltöttek hazánkban, inkább barátságosak, mint ellenségesek voltak. Ezért kellett a fél orosz hadsereget leváltani.

*

867