Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból
után — mivel audni úgysem tudtam - begyalogoltam a Bartók Béla útra, állítólag működik ott egy pékség. A pékudvarban vagy kétszázan voltunk, a sorban senla sem beszélgetett. A város többi részén tovább szóltak a fegyverek. A kenyérrel visszamentem Gergő barátomékhoz; a fél kenyeret nyomban meg is ettük. Gergővel lementünk a körtérre, megnézni a harcok színhelyét. A való képet nappal egészen másként láttuk; minden házon találat, a tér nyugati fele összeomlott, egész emeletek szakadtak le. Az egyik összelőtt épületben, ahol a dohányáruda állt, egy nemzeti harcos fegyverrel a kezében osztogatta a dohánykészletet, fűnek-fának két kézzel szórta a cigarettákat. Egy textilüzlet árukészletét lehordtuk a pincébe, mert az üzlet falai annyira beomlottak, és sok lyuk tátongott körös-körül. Egy ékszerbolt áruit önkéntesek őrizték. A környékbeli lakosság becsületességét láttuk abban, hogy a kirakathoz senki sem nyúlt! — Húzzuk fel ezt a vasrácsot! — mondom. Hárman feszültünk neki, míg a sérült vasrácsot helyére rángattuk. — Oroszok jönnek a híd felől! A figyelmeztetésre az utca egy pillanat alatt kiürült. Gergővel mi is beszaladtunk egy kapualjba. Fegyvereinket elrejtettük egy lezárható pincébe. Hátha az oroszok bejönnek kutatni, akkor pedig baj van! 10—12 könnyű páncélos gördült be a térre. A kihalt csendben a ruszkik épp olyan óvatosak és elővigyázatosak voltak, mint a környék fegyveresei. Egyik páncélos tetején, talán virtusból - egy orosz katona térdelt, kezében egy kis pisztolyt tartott előre. Míg a páncélos mozgott, ő szoborszerűen, megfeszített idegekkel várt a fejleményekre. Mikor a páncélos megállt, ö szemmel láthatóan lélegzetet vett és úgy megkönnyebbült, mintha a föld izzó lávájából menekült volna ki. Ám az is lehet, hogy a hatalmas termetű oroszt felettese, büntetésből, csaléteknek szánta és ezért térdeltette a harckocsi tornya mellé. Ha valaki lelőtte volna a térdelő ruszkit, az oroszok az egész teret rommá lövik. Az oroszok ezután pozdoijává lőtték a tegnap elhagyott ágyúnkat; de különös, hogy a rohamlöveget ők sem vették észre. Ezután a volt OTI-kórházra adtak két lövést. Gergővel egy tölgyfakapu üvegjén keresztül néztük őket. Egy orosz harckocsi hirtelen fordulattal az ékszerüzlet elé farolt. A toronyból kiugrott egy kezelő és a kirakat vasrácsát nagy erővel félrerántotta. A jelenet alatt egy lövész elterelő céllal a levegőbe lövöldöz. Oldalról jól láttam, amint a davajlegény nekiesik a kirakat ezüsttárgyainak és bedobálja társának a toronyba. Úgy dolgoznak, mint a cirkuszi zsonglőrök. A kisebb tárgyakat — mind óra — a ruszki egyszerűen szebre vágja. Egy perc se telt el, máris kiürült a kirakat. A ruszki tökéletes munkát végezve felugrott a harckocsiba és a kocsivezető beállt az oszlopba. így mutatták be az oroszok 1956. november 6-án délben a szocialista szabad kereskedelmet. Az ellenség elvonult, jelentették, hogy a tér csendes. November 7-én reggel Gergő barátommal levontuk a végső következtetést: minden elveszett, minden küzdelem hiábavaló, ha továbbra is ellenállunk, akkor csak növeljük a hősi halottak számát. A rádióadók minden híre, ami a segítségre vonatkozott, aljas hazugságnak bizonyult. A föbűnös a Szabad Európa, vagy húszezer hősi halottunkért felelős. Aljasul megfogalmazott híreiket, uszító propagandájukat így sugározták Magyarország felé. Mit érdemelnek ezek a felelőtlen gazemberek? Fegyvereinket és lőszerünket el kell dobnunk: — most mondta be a rádió, hogy akinél fegyvert találnak, azt a helyszínen agyonlövik. Este kimentünk a töltésre, kabátunk alatt vittük a fegyvereinket: két tarisznya lőszert akasztottunk a nyakunkba és mindent beledobáltunk egy vizenyős helyre, a töltés aljába. November 8-án orosz gyalogos egységek jártak háztömbről háztömbre, vizsgálták a környékbeli lakásokat. Az utcán olyan jelenetnek voltam a tanúja, melyet nem felejtek el, és szé866
