Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból

harcosaink beengedtek több harckocsit. Az ablakokból és pincékből villantak a benzines palackok, nyomukban három csapatszállító gyulladt ki, legénységük összevissza futott, jó célpontot nyújtva lövészeinknek; a benzin lángjánál, legalább egy percig, élesen láttuk a ruszkikat. Az elesetteken keresztülgázoltak az oszlopban érkező páncélosok. Újabb Molotov-koktél, mint a villám ugrottak ki az égő harckocsikból az oroszok. A következő pillanatban óriási detonációval szerteszét repült egy másik csapatszállító kocsi. Az orosznak még mindig nem elég, újabb oszlopok jönnek elő, ugyanolyan lassú mozgással. A hátsó oszlopok ágyúikat nem használhatják, az elöl lévők őket akadályozzák.

Az egész csoportom tüzel a Bocskai úti oroszokra. Közben a teret eléri az első páncélos. Most megáll a csapda előtt, felágaskodik, a lánctalpak csúsznak, a gép oldalára billen, és lefelé majdnem orra bukik. Következik a második, harmadik és a többi is, a téren összetorlódtak. A nyolcadikba belélövünk ágyúval. Most szabadult el a pokol: a lövő helyzetben lévő páncélosok eszeveszetten lövik a teret, az emeleteket veszik célba, ahonnét az égő palackokat dobták — igen, nagyon bátor emberek halálos nyugalommal dobálták tele a teret — a világítás egyszerre nappalivá fényesedett. Az égő harcijárművek legénységét lekaszabolták, amint azok előre-hátra futottak. A nyolc harckocsiból egy menekült meg, de még hátra van a zöme. Az erős meglepetésre csak három jött be a térre, elakadt társaiknak segítségül, kivontatni őket a tüzérségi tüzünkből. Most ért a térre az első; egy bátor orosz kiugrik, kezében vontatókábel, de lövések érik, összeesik. Következik a másik orosz, ő is kiugrik, lehajol, az elesett társa kezéből kiveszi a kábelt, de őt is találat éri, fel se tud emelkedni. A bent ülő harckocsikezelö a két holttesten átgázol. Nem kísérleteznek a mentéssel, menekülni akarnak. A rejtett rohamlövegünk két lövéssel végez ezzel is. A harckocsi féloldalra dől, a másik mellé.

A Körtér házait lövik, a Körtér keleti fele teljesen beomlott, a hátul elhelyezkedő tüzérek minden irányban vaktában lőnek. Az orosz támadók teljesen megzavarodtak. A nemzetiek, a mi részünkről halált megvető bátorsággal újabb és újabb orosz gépeket gyújtanak fel. A menekülni akaró oroszoknak nincs kímélet.

Az orosz Bocskay úton elönyomult gyalogságát tűzzel szétszórtuk. A Fehérvári úton is felégettek csapataink több hemyótalpas szállítógépet. A ruszkik magukkal vitték halottaikat, ha a sötétben rájuk akadtak. Most láttam a villanásokat a Fehérvári úton messze, legalább egy kilométerre, a kis erődítésünknek erre nyúlt a leghosszabb kaija. A rohamlövegünk környékén erős csoport tüzelt, a rohamlöveget körbevettük.

Az első lövések óta több mint háromnegyed óra telt el, de lehet, hogy az életünk veszélyeztetésében minden percet hármasával számoltunk. Az oroszok nyugatról támadó páncélosai a térre nem jöttek be, megfordultak és visszamentek, két orosz harckocsi, amiket átengedtünk, a Szabadság híd irányába menekült. Megtörtént ezen az éjszakán, hogy az ellenség harmincszoros páncélos túlerővel és több ezer szervezett gyalogságával visszavonult. Veszteségeiket halottakban százon felül becsültem. A mi veszteségeink az épületek törmelékei alatt feküdtek, sok sebesültünk is volt, de a könnyebb sebesültek hazatértek.

Hajnalban szállásomra mentem, úgy éreztem, mintha kerékbe törtek volna és aztán órákon keresztül áramütésekkeic kínoztak volna. Úgy néztem ki, mintha veszett kutyák szaggatták volna a ruhámat.

Ismerőseim igen bátran viselkedtek, mert a lakásukra felvihettem a géppisztolyomat, a lőszert és egy tarisznya kézigránátot. Nem hiszem, hogy ezt mások kifogás nélkül hagyták volna.

Kedden, november 6-án reggel, még sötétben átmentem Gergőékhez, náluk mindenki fáradtan és leverten feküdt az ágyban. Elelemhiányról panaszkodtak. Egy üres kávé és cigaretta mellett beszélgettünk az elmúlt napról. A beszélgetés

865