Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból
Azt feleltem, hogy kifejezett parancsnok nincs a téren. A húszas csoportok parancsnokait megválasztottuk. A védekezést beszéljétek meg azokkal, akik részt vettek a világháborúban. Egy páncélost hagyunk itt. Sietnünk kell, mert a többi ellenállási helyeken is szükségesek a gépek. A csoportvezetőkkel, lehettünk tízen a közelben, tanácskoztunk. Több vélemény elhangzása után, a HEV-huroknál tanácsoltam a rohamlöveget rejtett tüzelőállásba helyezni, kilövéssel a Duna irányába, tüzelőképességét így 180 fokban érvényesíthette a kezelő tüzér. Kész tervünkkel az alezredes bajtárs is egyetértett. A rohamlöveg így igen jól elrejtve, a HÉV kör alakú épületének nyílásába került, szemből nem lehetett észrevenni, oldalról is csak az vette észre, aki tudta a helyét. A négyfonyi kezelő legénységből kettő maradt a lövegnél, a többi lelépett. (Ilyen eset is előfordult!) Kaptunk egy tábori löveget is, ezt a Szent Imre herceg útjának sarkára állítottuk, lőiránnyal Kelenföld felé. A löveget elölről és oldalról gyümölcsösládákkal álcáztattam. A páncélososztály a beszélgetések és a tűzgépek beállításával együtt kb. 20 percet töltött a téren, ez után a parancsnok sietve fellépett a páncélos tornyába, és máris nagy csörömpöléssel robogtak el nyugati irányba. Mire a nap lenyugodott, elkészült a kis erőd, négy nehéz fegyverünk mellett kb. 1500 főnyi legénység várta az oroszok támadását, Gergő barátomnak többször mondtam, hogy most nehezebb a feladat, mint amilyen a háborúban bármikor adódhat, mert köztünk semmilyen kötelék, vagy szervezett erő nincs. Pl. sokan hazamentek vacsorázni és vissza se tértek beosztásukba. Aznap nem történt semmi. A pihenésre átadott parancsokat ellenőrizni nem lehetett. A formalitáshoz ragaszkodva, éjjel két óráig az első csoportba a 4—8— 12—16-os számú csoportok kaptak a lelépésre engedélyt. Abban is megállapodtunk, hogy a pihenés 8 órakor kezdődik. November 4-én este 8 órakor közös megbeszélésre jöttünk össze, a HÉV-hu- roknál; itt mintegy hetvenen jelentek meg. A megbeszélésen a haditervet és a magatartást beszéltük meg. A tűzgépek kezelőinek kiadtuk, hogy az ágyúzást csak akkor kezdjék, ha az oroszok utolsó páncélosa is beérkezett a térre. Tehát függetlenül attól, honnan érkeznek az oroszok, a páncélosokat beengedjük a térre, így az egész oszlopot megtámadhatjuk. Ugyanis a páncélosokat csapatszállító autók kísérik, és ha ezek is beérkeznek a védőkerületbe, a házakból könnyen végezhetünk velük benzines palackokkal. Ellenben ha távolról tüzet nyitunk, akkor az oroszok tisztes távolságból összeágyúznak és szétvernek minket. Ezen az estén este 11 órakor mentem pihenni három pajtásommal a Fadrusz utcába. Alvásról szó sem lehetett, mert a város különböző pontjai felől heves ágyúzás és lövöldözés visszhangzott. A harci zaj hajnali két órakor ért véget, éppen akkor szplt az ébresztőóránk. A térre, mindössze 200 méterre, pár percet gyalogoltunk. Éppen találkoztunk a délután elindult felderítő járőrrel, akiket előző nap négy óra tájban indítottam. A negyven főből 12-en lemaradtak. Azt beszélték, hogy a pályaudvar környéke tele van oroszokkal. Körbejárták az oroszok gyülekezési helyét, a fegyvertelen polgári lakosság közé vegyülve — feltűnés nélkül — ketten több órán át tartózkodtak. Megszámláltak 34 és 70 tonnás harckocsikat vegyesen, 24 darabot, lánctalpas csapatszállítóból 30 darabot — mindegyikük 40 embert szállíthat -, ezenkívül gépágyúik voltak és hat üteg tartózkodott a környéken. Emberben 6-8 ezer fő, az összlétszámban, egy teljes hadosztály. November 5-én reggel hét órakor egy újabb felderítő járőrt küldtem ki, ezek is vittek magukkal golyószórót. 8 órakor erős gyalogsági tüzelést hallott az egyik összekötőnk a Kelenföldi pályaudvar felöl. Ekkor négy csoport indult útnak a vezetésem alatt felderítésre, illetve a bajba kerülhetett járőrünk segítségére. Nyolc golyószórót vittünk magunkkal és egy láda lőszert osztottam ki, 10 000 863
