Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból

a forradalomban résztvevőket. Amint ez utólag ki is derült: a forradalom bukása után ezek a fényképek segítették a továbbszolgáló ÁVH-t a nyomozásban.

Alig múlt dél, és a tér minden oldalán állt a tankcsapda két sorban, egyik a másiktól 3-4 méterre, embermagasságban. Délután két óra körül, a Műegyetem honvédelmi tanszékéről két négycsvű gépágyút vontattak a térre. Egyet a Gárdonyi-szobor közelébe helyeztettem, egyet meg személyesen állítottam tüzelőállásba a Verpeléti útnál. A tűzgépeket szállító civil ruhás érdeklődött: ki itt a parancsnok? Többen rám mutattak, pedig eddig egyebet sem csináltam, mint feszítővassal dolgoztam. Az önbizalmunk egyre nőtt; az utcán készítették a MO- LOTOV-koktélt, a lányok dugaszolták le a palackokat, rongyot tömve az üveg szájához. A nyugalmas órákat szervezésre használtuk. Szájról szájra szállt a vezényszó: húszas csoportokat kell alkotni, a vezetőül háborút viselt katonát válasszanak. Eljött az ideje fegyverek után nézni. Körülbelül 50 húszas csoport tartózkodott a tér közelében, azonban csak minden harmadiknak jutott fegyver, többeknek egy szatyor gránát képezte a felszerelését. Húszas csoportomat összeállítottam, megmondtam, hogy fegyvert szerzünk a közeli Hadik laktanyában. Kértem, csak önkéntesek kövessenek, akinek aggálya van, lépjen ki. Senki nem lépett ki!

A Hadik laktanya hatamas vaskapuját zárva találtuk, kapuőrséget se láttunk. Csöngetésre, dörömbölésre semmi válasz. Amikor puskatussal döngettük a vaskaput, lépéseket hallottunk. Nyikorog a zár és nyílik a vaskapu, egy középtermetű altiszt állt előttem.

— Mit akarnak bajtársak? — Kérdi feltűnő halk hangon.

Válasz helyett beléptem a kapun, mintegy tízen követtek, mind lövésre kész puskával.

— Idegeneknek nem szabad bejönni! — mondta.

— Ha nem enged szép szóval, bemegyünk erőszakkal! Szavaimra mind a húszán követtek. Mintegy ötven szabadságharcos gyülekezett a laktanyai jelenetet látva a vaskapuhoz. Midőn már vagy negyvenen is voltunk az udvaron, az altiszt is hangot váltott.

— Álljanak meg! Váljanak itt az udvaron, ami fegyverünk van, azt kiadjuk — szólt egy ideérkezett őrnagy —, milyen fegyvereket akarnak? Adunk kézifegyvert, gránátot, lőszert. Mennyi puskát hozassak ki?

Találomra kétszáz puskát, ötven golyószórót, kétszáz géppisztolyt és tíz láda lőszert kértem. Az őrnagy azt felelte, hogy meglesz, váljanak a bajtársak! Nem is vártunk sokáig, mert 8 honvéd jelent meg, mind a két karjukon puskákat hozva, utána még tízen kézifegyvereket hoztak. Átadták a tíz láda lőszert és öt láda kézigránátot is. A sikeres akciók végén: Rendben van, őrnagy bajtárs, ennek nagy hasznát vesszük, szavakkal elhagytuk a laktanyát. Az egyik szemlélődő tiszt még utánunk kiáltotta:

— Maguk azt hiszik, hogy ez a fegyver elég lesz a davajoknak? A honvédség egész felszerelése elavult és gyenge minőségű. A harckocsik is fele olyan tűzerővel rendelkeznek, mint az oroszoké. A tüzérségünk ágyúi is mind kisebb kaliberűek. Ezeket az ócskaságokat mind megvetették velünk. Kilőhet akár tíz hadosztályt is, jön helyükbe tízszer annyi. Én nem akarom magukat befolyásolni... de hiábavaló az egész!

— Majd kapunk még nehézfegyvereket is, magát nem kérjük fel segíteni, menjen és ne destruáljon! — válaszoltuk.

Visszatérve Gergő barátom megbízható és igen tevékeny szerepet játszott, kettesben óránként végigjártuk a teret. A húszas csoportok szervezését ismertettük: lehetőleg ismerősök kerüljenek egy csoportba. Vigyázzanak, nehogy megbízhatatlanok kerüljenek közibük. Személyesen meggyőződtem, hogy a téren mindenkinek elegendő lőszere és gránátja van-e. Volt olyan eset is, amikor az egyik szabadságharcos csak úgy, szórakozásból az emeleti ablakból, átlőtt a tér másik

861