Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból
junkba, hogy a nemzet sorsát a fiatal honvédség fogja alakítani és fegyverrel is megvédeni. Minden útbekötésnél páncéltörő ágyúkat láttunk felállítva, páncélostámadás elhárítása végett. A Nemzeti Bizottság pecsétjével ellátott igazolványainknak köszönhettük, hogy mindenütt átengedtek és szabad utat mutattak. Hamarosan beérkeztünk Nagykanizsára. Egyenesen a technikum diákotthonába mentünk, az igazgatónő irodájába. Az egész épületben nyugalom és rend honolt, az ódon falak mögé nem hatolt a forradalom izgalma. Az igazgatónőre nem vártam sokáig, amikor megjelent, hatalmas termetéből, parancsoló külsejéből inkább férfinak, mint nőnek néztem. A hölgy nagyon beszédes és közlékeny fehérnép volt, egyik kérdést a másik után tette fel. Hogy én miben remélek, mit gondolok? Mit fog tenni az orosz? Jön-e nyugati segítség? — Ez az, kartársnő, amit mindenki tudni szeretne. De én tudni szeretném, hogy a megváltozott viszonyok után, miért díszeleg a falon Sztálin és Lenin képe? A termetes kartársnő nem mentegette magát, hanem felkelt és a két díszelgő idegent úgy levágta a fal mellé, hogy abból kiolvastam a gyűlöletét az egész oktrojált rendszer ellen. — Enikő és Ildikó lányaimért jöttem. Ilyen bizonytalan időkben jobb, ha a család együtt van. Azt hiszem ezt megérti az igazgatónő. — Természetesen, én is így tennék. Mindjárt küldök a gyerekekért. Mind a ketten jó magaviseletű tanulók, mondhatnám példát mutattak a többieknek. Enikő éles eszű, mindenben kiváló növendékem volt, ő bátorította kis húgát, aki mindenért sírva fakadt. Azt hiszem, hogy a sírás Ildikónál múló gyerekes tünet, amit a távoliét váltott ki a kislányból. Nagyon jó mozgású és jó tornásznak bizonyult Ildikó. Én nagyon sajnálnám, ha végleg elválnánk. A rendkívüli helyzetnek is vége lesz egyszer és én biztos vagyok, hogy a papájuk visszahozza a kislányait. A lányaim, mikor megtudták, hogy értük jöttem, a nyakamba ugrottak, nem is gondoltak arra, hogy utoljára tanultak magyar iskolában. Az igazgatónőtől elbúcsúztunk, én is, a gyerekek is, megköszöntük a tanárok fáradozásait. A lányaim hazavitelekor tudatában voltam a felelősségemnek, és talán annak is, hogy sorsukat ebben a pillanatban gyökeresen más irányba tereltem. De a forradalmi napok bizonytalansága, esetleg egy polgárháború kitörése, vagy harcok a nyugati csapatokkal, eléggé indokolttá tették a családi együttlétet. Ma is így tettem volna, mert az időknek megfelelően kell mindig cselekedni. Enikő nagy diadallal mesélte, hogy ők is részt vettek a forradalmi tüntetésekben. Az egész várost körbejárták, az összes iskolával együtt ők is tüntettek a magyar hősi emlékműnél. Éltették a független és szabad Magyarországot, kiabálták: „ruszki mars ki!” Kora délután indultak, több mint hat kilométert gyalogoltak. Minden hazafias beszédet végighallgattak — meséli büszkén Enikő — lelkesen énekelték a Szózatot, katonásan lépkedtek a Kossuth-induló hangjaira. A katonazenekar késő estig katonaindulókat játszott. Igen lelkes hangulat uralkodott az egész városban. „Édesapám, már lement a nap, mikor hazaértünk... és én az egész utat végiggyalogoltam...” Az idő futott, a sofor is indulni akart. Az régmúltakat a sörgyárban szerettem volna feleleveníteni, az öreg Riedel sörfoző mestert óhajtottam meglátogatni. Ötletemet a sofőr is természetesnek tartotta: ezt nem szabad elszalasztani! Riedel mester nem hitt a szemének, mikor a kocsiból kiszálltunk, noha első pillanatra megijedt a katonai dzsiptől. — Csakhogy látom Pap úr! Mi járatban ilyen bizonytalan időkben? Megveregettük egymás vállát. Nyolc évvel ezelőtt hetenként találkoztunk, semmit nem hallottunk egymásról. Dióhéjban kérdezgettünk és válaszoltunk egymásnak. Először is bevezetett a vendégszobába, és gyöngyöző sörrel megvendégelt 851
