Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból
most, hogy mások vérükkel eredményeket értek el, személyes sérelmeiket hozták elő; akik eddig meghúzták magukat, most nem a megbocsájtás, hanem a bosszú és személyes érvényesülés érdekében használták volna fel a történelmünk nehéz napjait. (...) ENIKŐÉRT ÉS ILDIKÓÉRT NAGYKANIZSÁRA UTAZTAM A falu (Szőlőskislak — a Szerk.) a családomnak biztonságot nyújtott. Aggodalmunk azonban Enikő és Ildikó lányaink miatt fokozódott, akik Nagykanizsán, az élelmiszeripari középiskolában tanultak, mert semmilyen közlekedési eszköz nem állt rendelkezésünkre őket elhozni, vagy meglátogatni. Feleségemmel úgy határoztunk, hogy ha sikerülne valami járművet keríteni, a lányokat feltétlen haza kellene hozni. Kétnapi utánjárás során sikerült is az egyik állami gazdaság útján egy kis dzsipet szerezni. A rádióban minduntalan bemondták, hogy mindenki tartózkodjék otthonában, ennek ellenére a gépkocsivezető hajlandónak mutatkozott az útra. 1956 őszének rendkívül enyhe, napos délutánján indultunk, természetesen fegyvertelenül, csak a személyi okmányainkat vittük magunkkal. Az úton orosz rendszámú gépkocsik száguldoztak keleti irányba, ebből a tényből az ország teljes kiürítésére következtettünk. Az utunk, mindössze 100 km, amilyen rövid, annyira bizonytalan; ismerve az oroszok kiszámíthatatlan magatartását, különösen most, a forradalom napjaiban. Szívemben ujjongtam, mikor Balatonkeresztúron, a marcali elágazásnál és az egész útvonalon nagyobb fegyveres honvéd zászlóaljakkal és tüzérséggel találkoztam. A menetoszlopok mind kelet felé tartottak. Az elővéd egyik fiatal hadnagya a kocsinkat leállította, egy géppisztolyos raj körülvett minket, lövésre készen. Az igazoltatás után a kocsiból kiszálltam és a közelben tartózkodó hatalmas termetű őrnagyhoz léptem, bemutatkoztam és szerencsémet fejeztem ki az őrnagy előtt, hogy nem minden honvédalakulat tette le a fegyvert. Ezután rövid beszélgetést folytattunk az eléggé áttekinthetetlen helyzetről. — A rádió felhívására sok honvédalakulat tette le a fegyvert? — Ilyen honvédalakulatokról én nem tudok. (...) — Az őrnagy úr parancsnoksága alatt felvonuló csapatok szelleme elég harcias az oroszok elleni fegyveres összetűzésre? — Ha erre parancs érkezik: igen, határozottan igen! — És ha az őrnagy úr a magyar nép elleni akcióra kapna parancsot? — Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő, a főtisztek is mind jó és megbízható hazafiak. — így szétszórtan, hogy tudnának harcolni? — Már a pécsi hadtest is felsőbb parancsra intézkedett, miszerint minden honvédalakulatnak a Dunántúlról a Duna vonalát kell megszállni, hogy itt az oroszokat megállítsák, amíg az Alföldről újabb csapatok beérkeznek... vagy addig harcolunk, míg a nyugat közbelép az érdekünkben. (...) — Hogyan viselkednek az oroszok a közeli támaszpontjaikon? — Sokan keletnek vették útjukat, az itt tartózkodó oroszok teljesen elszigetelten élnek, csak az őrséget látjuk a kapukban. Amíg ők nyugodtan viselkednek, mi sem bántjuk őket. - Egyébként Nagy Imre az orosz csapatok teljes kivonásáról tárgyal. Én azt hiszem, hogy egy hét leforgása alatt minden orosz fegyveres erő eltávozik. A beszélgetés után kezet ráztunk, megköszöntem a bizalmas tájékoztatót. Az őrnagy szavából kitűnt, hogy szívből és meggyőződésből tüntetett ki bizalmával. Kanizsáig még két helyen igazoltattak a honvédtisztek. Örömmel néztem a végeláthatatlan oszlopokban menetelő honvédeinket. Bizalmat öntött mindnyá850
