Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - "Élni nem fontos, írni kell" Bécsi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel (Lejegyezte: pete György)

botlott. A könyvet az akkori kiadók sorban mind visszaadták. Különfélék voltak a kifogások, de abban többnyire megegyeztek, hogy komoly dolgokról még székely szellemesség formájában sem illik gúnyolódni. Különösen a kakukkmadár kavarta fel a kedélyeket, amelyet Ábel bolseviki madárnak nevezett, mivel az más madarak fészkébe belémegyen, s ott jól érzi magát. Az akkori magyar kiadói szervek is negatívan avatkoztak a szlovák kiadás dolgába, de végül is Ábel Szlovákiába is megérkezett, s azonnal itthon érezte magát, hiszen itt is látott völgyeket, hegyeket, gondot is eleget, amelyet utánozhatatlan derűjével kifényesíthet.

Végezetül - ez már nem a személyes találkozásokkal kapcsolatos, de vallomász- szerűen ehhez a kérdéscsoporthoz tartozik: Aktívan és passzívan is mindig a magyar irodalomhoz kötődtem, egyrészt úgy, hogy minden írásomat magyarul írtam, idegen nyelvű megjelenéseim fordítások, emigrációban is elsősorban a magyar irodalmat képviseltem, többek között a Neff Kiadó tárgykörökhöz kapcsolt európai antológiáiban, annak pontosan öt kötetében: Matt in sieben Zügen (sakk) Sir Walters letzter Patient (orvostörténetek) Fiat Justitia (jog) Der Ingenieur, der hat’s heut schwer (technika) és Ohne Geld is nix umsonst (a pénz az irodalomban). Részint passzívan úgy, hogy a 20. századi magyar irodalom fejlődéstörténetét több mint 4 ezer oldalon recenziókban, esszékben, tanulmányokban figyelemmel kísértem.

A közelmúltban a Magyar írószövetség rendkívüli tagjává választott, amelyhez az a reményem társul, hogy a magyar olvasó és a magyar irodalomtudat talán még életemben ezt a rendkívüli tagságot rendes tagsággá egyszerűsíti, annál is inkább, mert egy sokkal szélesebb közösség, a magyar nyelv társaságának voltam mindig tagja és szolgálója, s ezt a minőségemet halálig szeretném megőrizni.

Miért lehetett, és miért nem lehetett 1968 után asilum Újvidék? Mi volt a vajdasági

magyar irodalom egyetemes jelentősége akkoriban ?

Sokak számára irracionálisnak látszott, amikor 1968-ban, az orosz bevonulás után Pozsonyból nem Nyugatra, hanem a Vajdaságba igyekeztem átmenekíteni alkotói műhelyemet, én ugyanakkor meg voltam győződve, ez a legésszerűbb és legjobb megoldás. Több érv is az elhatározásom mellett szólt. Ismertem a vajdasági tudományos és művészeti élet jóformán valamennyi reprezentánsát, többükhöz baráti kapcsolat fűzött. Azt tapasztaltam, a kisebbségi lét itt bontakozhat ki a legszabadabban. írásaim kedvező visszhangra találtak ebben a közegben, s így joggal bízhattam benne, hogy magyar olvasókkal, magyar gondolatisággal körülvéve az elkövetkező időszak sem hagy teljesen támasz nélkül. Visszafelé gondolkozva megállapíthatom, feltételezéseimben nem csalatkoztam. Még az is sikerülhet rövid, másfél éves ott-tartózkodásom alatt, hogy különféle írói generációk, elképzelések között az összehangoló, gyakran összebékítő, egymáshoz közelhozó híd szerepét is vállalhassam. Csakhogy ... utólagosan, a jelenlegi jugoszláviai helyzet ismeretében az összetevők felsorolása fölöslegessé válik, annyit talán mégis megjegyeznék, hogy akkoriban inkább intuitíven mint tudatosan sejtettem meg, hogy arra a bizonyos híd szerepre, a kívülállónak a belső irodalmat is minősítő igyekezetére nem lesz tartósan mód és lehetőség. Csalafintán fogalmazva, az ez évben Újvidéken megrendezett Monoszlóy- estek egyik kiváló szervezője így ötvözte eggyé a konklúziót: Monoszlóynak két zseniális cselekedete volt, az egyik, amikor Vajdaságba jött, a másik, amikor Vajdaságot elhagyta.

A kérdés másik részére, a vajdasági irodalom jelentőségére térve már nehezebb így sebtében kielégítően válaszolni, azt külön tanulmánynak kellene körültapogatni. Én most anélkül, hogy kétségbevonnám egyes alkotó egyéniségek kimagasló teljesítményét, az elsődleges jelentőséget abban látom, hogy amikor a magyar kultúrpolitika a dogmatizmus béklyójában tespedt, nem kétséges, az akkori jugoszláv elvárások engedélyével, de mégis egyéni felismerések tükrében, a vajdasági tanulmányírók, kri809