Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - "Élni nem fontos, írni kell" Bécsi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel (Lejegyezte: pete György)
tikusok, történészek legjobbjai éppen arra és azokra hívták fel a figyelmet, akikről a magyar irodalom komisszariátusa megfeledkezett, gondolok itt Weöres Sándorra, Pi- linszkyre, Ottlikra, Nemes Nagy Ágnesre és másokra. Ennek a visszahatása és a magyar kultúrpolitikát is némiképp recenzáló eredménye elvitathatatlan. Hátramaradna még a lehetőségek és korlátok felmutatása. De ezek tulajdonképpen a jelen viszonylatában már az elmondottakból kikövetkeztethetők. Szlovákiában, Pozsonyban elég ideig élt ahhoz, hogy megismerkedjen a szlovák környezettel és a szlovák irodalommal. Ezen túl az ön szlovák és cseh irodalmi kapcsolatai számos fordításban tükröződnek. Jóformán nem ismerünk olyan jelentős szlovák költőt, akit önt ne fordított volna le magyarra. Hogy csak a legjelentősebbet említsük: P. O. Hviezdoslav. Ezzel kapcsolatban talán ideillő a kérdés: Milyen volt és milyen az ön kapcsolata a szlovák irodalomhoz? Mondjuk, ennek az európai irodalomhoz való kapcsolata... ? A nemzeti irodalmaknak, különösen a viszonylag kis lélekszámúaknak, mindig az volt a törekvése, hogy saját irodalmi vívmányaikat minél szélesebb tükörből, az európai vagy a világirodalom tükréből pillanthassák vissza, s ennek a fókuszából méregessék. Csakhogy véleményem szerint, mint ahogy erre Tőzsér Árpád kötetét elemezve rámutattam, szerintem az európai irodalom és a világirodalom csupán absztrakció, mert sem egységes irodalomtudat, sem egységes olvasóközönség nem tudja vállalni. Még azt is hozzátettem, hogy bizonyos korszakokban politikai nyomásra a hazai irodalom értéke is becserkészhetetlen marad, mert csak olyan művek felé gyullad fel figyelő fény, amely elsősorban pártérdekeket és nem az irodalom érdekeit szolgálja. Mi következik ebből? Szerintem az, hogy a nemzeti irodalmak szempontjából bármennyire becsesek a már előbb említett absztrakt dobogók - közbevetöleg megjegyezve, ebben az irányban sem szabad a hazai művek exportjáról megfeledkezni - elsősorban a saját háztájon kell rendet teremteni, mert az írók valódi minősítése - az irodalom történelem is tanúsítja, elsődlegesen háztáji módon érvényesül. Hogy cseh példával éljek, Jaroslav Seifertet Nobel-dija előtt a szélesebben vett európai szellemi közélet nem ismerte, hozzáteszem, azóta sem, ez azonban költészetének hazai jelentőségéből nem von le semmit. Ami a kérdés másik részét illeti, erre alighanem válaszadásra sem szorulok, hiszen Hviezdoslav nagy epikáinak fordításain kívül (Hajnikova Éena, Ezo Vlkolinsky) lefordítottam Krasko összes verseit, Novomeskyt, Kostrát — túl bő a nomenklatúra, hogy mindenkit említsek, a cseh költészetből a teljes Wolker, Nezval bő versesválogatása mellett jelentős színműve, a Manón Lescaut. Életem két évtizedét kötötte le ez a munka, amelyet szeretet és alázat nélkül aligha lehet eredményesen művelni. Lírai életművének jelentős része Szlovákiában jelent meg, természetesen magyarul. Már akkor is a szlovákiai magyar irodalom legjelentősebb magyar írójának számított. Hogy tekintette ezt a jelenvalóságát a cseh és szlovák irodalmon belül, vagy másképpen fogalmazva a kérdést, hogyan reagáltak az ön irodalmára a magyar, cseh és szlovák olvasók? Ha röviden akarom összegezni szlovákiai irodalmi pályafutásomat, a szocialista realizmus lomtárát is igénybe véve, legtalálóbban optimista tragédiának nevezhetném. Már első, Szlovákiában megjelenő verseskötetem, a Csak egyszer élünk megjelentetési kísérlete nagy vihart támasztott, különösen az akkori dogmatikus idők magyar pártboncai sehogyan sem tudtak belenyugodni, hogy napvilágot lásson. Megjelenése csak úgy vált lehetségessé, hogy fogadott és fogadatlan prókátorként Ján Smrek, Emil Bolesláv Lukác, Benják és Stitnicky lelkes lektori véleménnyel álltak ki a kötet mellett, a magyar oldalon meg Fábry szinte ultimátumszerűén fogalmazott: Ha ez a kötet nem jelenhet meg, nem érdemes írni. Amikor aztán végre hosszú huzavona után megjelent, 810
