Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - "Élni nem fontos, írni kell" Bécsi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel (Lejegyezte: pete György)

jósághoz és szeretethez, ők a kiválasztottak, nem mi, az előkelő internátus lakói, az isten pedig, ez a félelmetes metafizikai lény, akinek ismeretlensége és megfoghatatlansága előtt annyit borzongtam ministrálásokkor, úrfelmutatások alatt, lelkigyakorlatokon, egyszerre csak táncra perdült.

Ennyit a megismerkedés nyitányáról, de nem lenne teljes a kép, ha nem említeném, hogy felnőtt koromban költészetének minősítése sokkal kritikusabbá változott, s ebben nem a magyar kortársi vélemény befolyásolt, hiszen Paul Valery ezzel egyidőben úgy hajolt meg előtte, ahogy európai költő a magyar irodalom legjobbjai előtt sem hajolt meg soha. Az ő tekintélye nyomhatott volna annyit a latban, mint a többieké, ha nem magam tapintom ki Mécs költészének azokat a hiányait, amelyeket legkiválóbb magyar kortársai sorban már kitapintottak, barokkos túltömöttségét, a versalkotás pódiummal megosztó ihletét, ahol az egyes toldalékszavak, csengő-bongó fordulatok már nem a vers gondolati medrében haladtak csupán, hanem mozdulatokká, hangtónusokká változtak. Pátoszára és retorikájára is magam döbbentem, s arra, hogy ez a retorika és ez a pátosz nem hasonlítható Saint John Perse retorikájához és pátoszához, aki fecsegései közben is a szellem számára hömpölygeti a maga racionálisan összegyűjtött hordalékát, hanem olykor, ha ihletettségének természetes derűje elhagyja, inkább egy nemes lelkű falusi plébános prédikációjával rokonítható, aki az élet dolgaiban ugyan nem mindig ismeri ki magát, de aki ezt a járatlanságát az isteni megbocsájtás és útmutatás fátyla alá borítja. Arra is hamar rájöttem, hogy a Tinódi Lantos Sebestyén féle utódlás sem olyan egyszerű, a huszadik századnak nincs szüksége ilyen lantosokra, s azok, akiket Mécs László életcsónakon a szeretet vizére küldött, hamarosan fennakadnak egy új kor más igényeinek a zátonyán. A katolikus líra didaktikus sablonjain is fennakadtam, s ezt az a körülmény sem enyhítette, hogy Mécs Lászlót a katolikus egyház legmaradibb szárnya szemérmetlenséggel és szabadelvűséggel vádolta, mert ha ez jóértelműen munkált is Mécs költői szándékaiban, ezek a szándékok nem egyszer vallási tételekké szelídültek, ahelyett, hogy a játszó isten poetikus magaslatán maradtak volna. Állandó kicsinyítő szavai is zavartak, amelyek annak idején elszavalva mézízűek voltak, de olvasva a magyar fület bántották: az őröcskék, porszemecskék, kenyérkék, köténykék, istenkék, tudőskák, őrangyalocskák, nem a meseszerűnek építették a mézeskalácsházát, hanem helyenként érzelgössé váltak. A kelleténél talán hosszabbra nyúlt et a beszámoló, mentségemre szolgáljon az első találkozás lírai élménye, amelyet azután számos más követett, hosszú a nomenklatúra, Tersánszkytól Kassákig, s a náluknál jóval fiatalabbakig nyúlik. Bajos lenne hirtelenjében valakit kiemelni közülük, Zilahy Lajost talán azért, mert hozzá is diákköri ismeretség köt, ő hozta első írásaimat a Híd-ban, gyakran találkoztam vele a Pegazus filmvállalatban, s legutoljára 1968-ban, Újvidéken. A legmelegebb barátság azonban Tamási Áronhoz fonódott, ő komám is volt, idősebbik lányom keresztapja, illő, ha rá néhány mondat erejéig visszapergetem az emlékezetemet. Azon a bizonyos keresztelőn, 1945-ben a járatlan pap megkérdezte tőle, mi a foglalkozása. Áron töredelmesen bevallotta, hogy író. Az akkurátus egyházi személy nem érte be ennyivel. Mi a tisztességes foglalkozása? kérdezte szigorúan. Egyebet nem említhetek, felelte Áron, de mindig azon buzgól- kodtam, hogy ez tisztességes foglalkozás legyen. Máskor nyelvhelyességi vitákban hívtuk Áront döntőbírónak, első feleségemmel ugyanis, aki szintén székely volt, többek között azon vitatkoztunk, tányért-e vagy tányérát. Áron úgy vélekedett, hogy a szivarat az helyes, mert azt ő is úgy mondja, a tányér dolgában azonban nekem van igazam, így azután félig egymás pártjára álltunk. Félig azóta is mindig az ö pártján álltam, s ebben az sem zavart, hogy 45 után már előbb meghódított csúcsainak magasságáig nem értek fel művei.

Kissé előnyben is voltam vele szemben, mert én ezentúl már Ábel magasságából néztem Áron felé, annál is inkább, mert tudtam, az ő szándékai is ebben a magasságban jártak. Mégis éppen az említett könyv, az Ábel a rengetegben, amit én Szlovákiában első magyar könyvként szerettem volna kiadatni, a dogmatizmus göröngyeibe

808