Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - "Élni nem fontos, írni kell" Bécsi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel (Lejegyezte: pete György)
✓ Milyen irodalmi indíttatások, kapcsolatok alakították szemléletét, irodalmi értékrendjét? Erre a kérdésre már más interjúkban válaszoltam, Apollinaire-re hivatkoztam, aki költői testamentumában így érvelt: „Ti, akiknek szája isten szájához hasonló / E száj maga a rend / Legyetek elnézőek, ha minket összemértek, / Azokkal, akik ápolják és folytatják a rendet / Mi a kalandot kergetjük mindenfelé /...” Hozzáfűztem, hogy Apollinaire ugyan többesszámban fogalmazott, de elsősorban magára gondolt, mert azok közé tartozott, akik elődtelenül, feltételezett elődtelenséggel, újból ki akarták maguk számára találni a világot. Természetesen az ilyen szándékban, mint minden nagy művészi elhatározásban, bujkál valami infantilitás. Úgy érzem, én is ehhez az alkotói típushoz tartozom. Ugyanakkor azt is tudom, miután az író nyelvhez kötött, e nyelv fejlődéstörténetéhez a megtagadott elődök is hozzájárultak, ha pedig így van, a magyar irodalom minden jelentős alkotója hatással kellett hogy legyen rám. Az eszményképekkel, műhelyekkel is így vagyok. Nincsenek persze, mert csak gátolnának a magamszabta világ kitalálásában, de harcostársként akarva, nem akarva körém és fölém feszülnek, Apollinaire-k, Kafkák, Proustok, Joyce-ok, Beckettek mezébe öltözködve, és úgy tesznek, mintha hozzám hasonló mozdulattal, teljesen újból akarnának valamit elkezdeni. Ennyit a korábbi válaszokból, s mi sem lenne könnyebb, mint uszályába kapaszkodva, esetleg más nevekkel kiegészítve a van is nincs is kérdésén eltűnődni. Csakhogy a válaszok a saját gondolataink, akárcsak az egyes írókhoz kötődő olvasmányélményeink változékony természetűek, önmagunk mindenkori állapotának függvényei. Ezért lenne tanácsos a jelentős írókat többször elolvasni, öregen, fiatalon, rosszkedvűen, jókedvűen, mű és író számos metamorfózisával találkoznánk. Lehet, hogy az eddig elmondottak kissé elvontnak hangzanak, s hogy ne szűkmarkú válasznak tetsszen, szeretném néhány irodalmi találkozásom emlékével kiegészíteni. Az első író, aki életnagyságban szembejött velem, a harmincas évek közepén fehérben és kékben, és kékben és fehéren is - mert ibolyaszínű szeme, szőke, hullámos haja érzelmileg is ezt a hangulatot sugallta - egy átszellemült arcú pap lépett a a gödöllői premontrei gimnázium dísztermének dobogójára, Mécs László. Az öreg diákok már többször találkozhattak vele, címek szerint követelték az újabb és újabb verseket, a Hajnali harangszó, a Rabszolgák énekelnek, a Vigasztaló, az Ember és az árnyéka, a Bolond Istók bábszínháza, az Üveglegenda, a Legyen világosság és a Megdicsőülés c. addig megjelent köteteiből. Reverendája nem hathatott meglepően itt, ebben a környezetben, hiszen az első sorokban tanáraink, prefektusaink, a rektor, a perjel, valamennyien hozzá hasonló szerzetesi egyenruhában ültek és hallgatták. Annak, hogy rám, a kisdiákra mégis a meglepetés erejével hatott, más oka volt, ő volt az első eleven költő, akivel találkoztam. Akkoriban még nem tudtam, hogy Babits, Kosztolányi, József Attila, Füst Milán, Kassák, Szabó Lőrinc kortársa ő, még kevésbé, hogy ezek a később általam is nagyrabecsült írók nem sokra becsülik — Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany egyenes utódja állt előttem, és még Tinódi Lantos Sebestyéné is, hiszen ő maga vallotta: „Rólad gondolkozom hideg őszi estén, kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén”. Valóságos csodaként állt előttem ez a költő a dobogó magasán, mélyzengésű hangja verssorokat hömpölygetett felém, s amikor Két orrlógató aszkéta c. versét szavalta s játékos mozdulattal elöl ülő tanáraink felé intett: „ezek meg ülnek mint a fagyosszentek, elkomorodnak mikor Rittyentek” — ő egyszeriben már nemcsak költő volt, de madarakkal társalgó Szent Ferenccé és Szent Fülöppé is változott „ki bár pap volt és nagyálmú férfi, roppant kacagott, ha hátán bőrlabda koppant.” De közben már tovább hömpölyögtek a verssorok, a Vadócba rózsát oltok, A királyfi három bánata, A hordár, Az isten játszik és a Mindenség balladája, az, amelyik így kezdődik: „Eb-red, moc-can a tojásban a sejt, is-ten, is-ten, huszonötnapi ritmus...” Mécs cingulusa ide-oda lengett, az ütemet ingázó mozdulattal, és bennem glória gyűlt a szegények homlokára, akik közelebb állnak a mindenható 807
