Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - "Élni nem fontos, írni kell" Bécsi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel (Lejegyezte: pete György)
gondolok. Mindkét könyv meggyőző erővel ábrázolja a rendszerektől független és a rendszereket maga alá gyűrő értelmiségi viselkedéskódex közép-európai modelljét, s az ezekből kielemezhető európai összetartástudatot. Aligha kell hangsúlyozzam, hogy ennek a közép-európai életérzésnek mint Magyarországon úgy Csehszlovákiában is hagyománya van és volt, elég, ha Frantisek Palacky cseh történészre és Milán Hodza szlovák politikusra utalok. Hodza messzebbre és közelebbre pillantó képessége túlnőtt a benesi normákon, és képes volt arra, hogy országát nemzetek fölötti összefüggésben szemlélje. Az én szerencsém az volt, hogy nyugati emigrációm Ausztriához kötődött, vagyis oda, ahol ezek a hagyományok legélénkebben megmaradtak, monarchikus nosztalgiával telítve, de attól függetlenül is, csupán a szellemtörténeti etnikumban gondolkozva. Ezen a tájon az 1956-os népfelkelés, az 1968-as prágai tavasz és az 1981-es hosszú lengyel nyár a szomszédos államok párhuzamos odafigyelését hiányoló magyarázatokkal szemben egyenlő jelentőséget kapott. S ebben az odafigyelésben felsőbb parancsok nem kormányozhatták a közvéleményt. Ha ezeknek az eseményeknek hazai arculatát nézem, az sokkal groteszkebbé fintorodik, ha nem is lehet teljes eltorzulásról beszélni. Mit értek ezalatt? Az 1956-os eseményeket a cseh országrészek elég hűvös tartózkodással fogadták, ugyanakkor nem kétséges, hogy szlovák területen, különösen az írók körében az együttérzés hulláma is megmozdult. így például az írószövetség gyógyszer- és élelmiszerszállítmányokat szervezett a harcoló magyar hazafiaknak, és az sem kétséges, hogy bár 68-ban Brezsnyev nyomására, de mégiscsak Kádár beleegyezésével a Varsói Szövetség tagjaként elég sajnálatos és elítélendő módon a magyar katonaság is bevonult szlovák területre, a Prágai Charta aláírói között a magyar értelmiség színe-javát is ott találni. Természetesen, mint már említettem, az ausztriai látószög tágabb és objektívebb tudott lenni, fészeképítőbb is több szomszédság felé, s nekem teret adott arra, hogy a többállamiság hatványozottságával magamnak is többszörösen jószomszédjává váljak. Az előnyökre és hátrányokra térve: „aki mindenütt otthonra lel” parafrázisaival lehetne felelni, derűsen és bizakodóan úgy, ki mindenütt otthon van, sok és tág otthont talál, és deprimáltabban úgy is, ki mindenütt otthon van, sehol sincs otthon. Az azonban mély meggyőződésem, ha az én életemen belül nem is, de az új generációnak már csak a derűs, tágabb otthon lesz az élettere. Hozzátehet- ném, én ennek a feltételezésében az elnyomás éveiben is hittem. Ezt tanúsítja egy régi versem, A töltésszimmetria: „E században, hol oly gyorsan kiosztott áldás és átok fekete-fehérre szálazta szét a szimmetrikus világot, hol önkényes dugóhúzó-konvenció javallta, mi a bal és mi a jobb, mialatt a kétféle forgó neutrínók egyformán perdültek balra, jobbra, összetört tükrök mögül mutogatva a mozgó harmóniát itt éltem én az univerzum „baloldalán”, voltam hívő, hitetlen, konok, de mégis mindig a mindenség ikerrésze voltam, kiegyenlítettek az anticsillagok.” Nyugaton a vers, ha verssorral nem is, de azzal a valósággal bővült, hogy immár az univerzum Jobboldalán” ismerkedve világgal és emberekkel, véglegesen kiegyenlítődött a csillagszimmetria. 806
