Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Sándor Iván két esszékötetéről - Valuch Tibor: Vízkereszttől karácsonyig

dalmat. A méltóságteljes, „nesztelen jelenlét, mint a belső szabadság elemi fokozata” éppúgy jelen volt a hétköznapokban, mint a szélsőséges indulatkeltés. Miközben széles körű egyetértés alakult ki a legfontosabb kérdésekben, addig a politikai aktivitás csak a társadalom szűkebb köreire volt jellemző. Feltehetően az egypárti struktúra lebontásáért folytatott küzdelem elhúzódása okozta az általános kifáradást, amihez minden bizonnyal hozzájárult az emberi méltóság forradalmát jelentő lelki fordulat elmaradása. Magyarországon 1989-ben ugyanúgy, mint 1945-ben - ellentétben 1956- tal - csak kevesen élték meg alapvető, felszabadító élményként a változásokat. Nem formálták, hanem „csak” egyszerűen átélték a történelmet. S ez nem elhanyagolható különbség. Pontosan ezért nem állja meg a helyét teljes mértékben az a Sándor Iván által is képviselt nézet, amely 1956 céljainak megvalósulásaként értelmezi az elmúlt esztendő reformjait. Annyiban természetesen igaza van, hogy amit harminchárom évvel korábban fegyverrel sem sikerült elérni, az most más és megváltozott ideológiai köntösben, politikai eszközök révén valósult meg.

Sándor Iván atyamestereinek - Németh Lászlónak és Bibó Istvánnak - szelleméhez híven európai szemmértékkel vizsgálja a létezés új vagy éppen újjá teremtett lehetőségeit. S egyben óva int az illuzórikus gondolkodástól. Szembesíti az olvasót a nagy átalakulás erkölcsi oldalaival és a lehetséges történelmi párhuzamokkal. Tisztában van azzal, hogy az új Magyarország egyik fundamentuma a történelmi hazugságok feltárása és a viharokban sérelmeket elszenvedettek megkövetése lehet. Ki- mondva-kimondatlanul egy olyan társadalmi magatartás mellett tör lándzsát, aminek alapeleme a makacs, nyugodt igazmondás. Ugyanakkor veszélyesnek tartja az öncélú múltbafordulást, a bosszúállást, a bűnbakkeresést.

A történelmi analógiák, az elmúlt másfél évszázad reformtörekvéseinek elemzése során arra a következtetésre jut, hogy az ismétlődő sikertelenség okai éppúgy visszavezethetők a politikai vezetőrétegek megosztottságára, mint az általános európai viszonyok kedvezőtlenné fordulására. Nyilvánvalóan ezért idézi nyomatékosan mindannyiunk figyelmébe az ebből leszűrhető történelmi tanulságot, nevezetesen „a hibák újraelkövetésének megszüntetendő hagyományát.”

Sándor Iván telve reménységgel és aggodalommal, a krónikás és az elemző kortárs szemével alkot képet Magyarország metamorfózisáról, rámutatva ennek belső ellentmondásaira is. Például arra, hogy a politikai átstrukturálódás csak a parlamenti demokrácia elemi szintjét teremtette meg, a torzulásmentesség garanciáit nem. Véleménye szerint a mozgatóerők közül elsősorban az egykor megszakított folytonosság helyreállításának igénye dominált. Ezzel magyarázható az is, hogy sokkal inkább a harmincas évek politikai attitűdjei születtek újjá, s nem valamiféle modern európai politikai mechanizmus alakult ki.

Amikor e kritika íródik, a változások eredményei már közismertek. Remélhetőleg mielőbb helyreáll az életszférák korábban megbomlott egyensúlya, és a politika, elveszítve mindenhatóságát, arra a helyre kerül, ami megilleti. Az új viszonyok között történő eligazodáshoz Sándor Iván esszénaplója is hozzájárul azáltal, hogy olvasóját meditációra, önvizsgálatra, az elmúlt időszak történéseinek átgondolására készteti.

(Forrás-Gondolat, 1990.)

791