Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából. I. 1945-1949

„Nem én téptem le homlokodról,

Magad tépted le a babért.”- Ennyire élő és ennyire egyszeri és személyes is Ferenczy Béni szobrának kifejezése. Mindez persze annyira új értelmezését jelentette az ünnepélyességnek s egyáltalán az emlékállítás formáinak, amivel a korszak valószínűleg akkor se igen tudott volna mit kezdeni, ha a politika nem éppen abban a pillanatban szólt volna közbe, s rekesztette volna meg a művészetek öntörvényű fejlődését.

Ferenczy Béni Peíő/íjének elfelejtése, majd egy jó évtizeddel későbbi felfedezése a magyar szobrászat sorsát is példázza ezekben az időkben. Több, mint elgondolkodtató, hogy ez az 1948-49-ben mintázott mű - a korszak egyik valóban főműve - csak a hatvanas években kerülhetett helyére, egy városi köztérre, s csak ilyen késéssel kezdhette meg hivatása betöltését. Igaz, akkor mindjárt iskolát is teremtett: mert látnunk kell, hogy Vilt Tibor, Varga Imre és mások hatvanas-hetvenes évekbeli drámaian eleven és életszagú emlékműveinek sorát valójában ez a szobor nyitotta meg.

Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Medgyessy Ferenc, Kerényi Jenő és Ferenczy Béni emlékműveinek sora - függetlenül sorsuktól - az 1945 utáni magyar szobrászat útjait is mutatják. A differenciálódást, a művészek útkeresését azonban mégis árnyaltabb módon tükrözték a korszak kiállításai és a műtermekben folyó munka.

Az idősebb művészek, a modem magyar szobrászat úttörő nemzedékének képviselői már nem igen változtak. Ezekben az években született munkáikban, egész fellépésükben mégis van valami egyformán új. A régi stíluson, az ismerős formákon is átsüt valami közös, eufórikus öröm.

Jellemző példája ennek Vedres Márk talán legtöbbet reprodukált, legismertebb két kisbronza, a Tövishúzó (1946 körül) és a Kaszakalapáló (1946). Mindkettő régi témát idéz. Az elsőnek őseit már az antikvitásban megtaláljuk, a Kaszakalapáló kompozíciója pedig a századforduló óta izgatta Vedrest, változatai végigkísérik pályáját. Mindkét darab apró, tenyérbe illő formátumú igazi kisplasztika. Az egyik figura fölhúzott, összekulcsolt térdekkel kuporodik, a másik kényelmesen kinyújtott lábakkal ül a földön. Mindkettő felsőteste és feje hasonló figyelemmel hajlik előre, éreztetve a feladat - a „tövishúzás”, illetve a „kaszakalapálás” - elmélyülést kívánó gondját. A formák zárt rendjét szinte semmi sem bolygatja, a figurákat mintha csak egy láthatatlan bura tartaná ölelésében. Belül azonban annál nagyobb a mozgalmasság! Egymással feleselő erők, egymást keresztező mozgások és formák bonyolult, élő rendszere kelti életre a bronz kihűlt tömegét. Mintha a művész érett férfikorának klasszikus ízű figurái tértek volna vissza, a régi derűvel, de talán több erővel és céltudatossággal.

Ferenczy Béni az Evokáció (1945) ölelésre nyíló karokkal éppen ültéből felálló (vagy a pince mélyéről a fényre lépő?) nőalakjával üdvözölte egyszerre képletesen és valóságosan a változást. Új munkáiban a korábbi művek időtlen derűjét és szépségét a mozgás és történés aktualitása - olykor persze nosztalgikus idézése - oldja mindennapivá, vagy tölti meg drámai erővel. Ez az „aktualitás” kölcsönzött természetes közvetlenséget az Evokációnak, ez tette oly kedvesen érzékivé a Vetkőző nő (1946) lányosán önfeledt gesztusát. A Ferenczy-szobrokban feszülő „aktualitásának azonban semmi köze sincs az élet vagy a művészet közhelyeihez, Sem a naturalizmus banalitásához; Sokkal inkább az egyszerire, a visszahozhatatlan aillanat szépségére - csodájára — való ráébredésről és ráébresztésről van szó e művekben; Ugyanarról a friss és üde személyes attitűdről, ami oly meghökkentő módon idézte a kortársak elé valamivel később Petőfi Sándor alakját és szellemét is.

A Ferenczy-életműben ezekben az években jelentkező változás egyik legérzékletesebb példája a Játszó fiúk (1947) kompozíciója. A téma régen foglalkoztatta a művészt, hisz első akvarell-vázlata még 1938-ban keletkezett, s a két fiúcska alakját ennél is korábban - Golyózó (1936), az álló figura: Miklós (1936, 1937 és 1940) önálló szobrokban is megfogalmazta. 1939-ben Önarckép-érem hátlapjára is ezt a kettős kompozíciót

768