Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából. I. 1945-1949

mintázta. Valójában a motívum még régebbi, mert az édesapa, Ferenczy Károly 1890- es Kavicsot hajigáló fiúk című képét idézi. - Egy golyózó és egy őt néző gyerek: játszó fiúk. - Egyszerűnek tűnő képlet, valójában azonban bonyolult személyes utalásokkal van teli. Az álló alak Miklós, a művész elhalt gyermeke. Emellett érzékelhető az a nosztalgikus emlékezés is, amely a jelenetet Ferenczy Károly régi kompozíciójához, s ezáltal Béni saját gyermekségéhez is köti. - A látvány mélyéről a legszemélyesebb érzelmek és élmények törnek a felszínre s állnak össze azzá a végtelenül csöndes, átgondoltan nyitott és ugyanolyan átgondoltan zárt kompozícióvá, ami a Játszó fiúk-at jelenti. Mert Ferenczy Béninek úgy sikerült a két figurát elválaszthatatlanul egymás mellé helyezni, hogy közben lemondott mindenféle megszokott külsődleges segédeszközről: se tárgy, se látványos (vagy kevésbé látványos) mozdulat, koreográfia, még csak a tekintetük sem köti össze őket. A szobrász egyedül a két tömeg szinte absztrakt téri viszonyára, az arányaikból és az egymástól való távolságukból következő természetes vonzásra — egy fizikai erőtér belső törvényszerűségeire - épített, s a plasztikának ezt az elemi lehetőségét mély, szinte már tudatalatti pszichológiai tartalmak közvetítésére használta ki. így lett ez a kompozíció életkép - és mégsem az; Valami nagyon személyes és egyszeri, ha úgy tetszik „aktuális” és ugyanakkor mégis nagyon általános, nézőnek és alkotónak valami egészen ősi, közös emléke. — Valami olyasmi sikerült itt Ferenczy Béninek, ami - mint a Petőfi-szobor példája és története is mutatja - csak jóval később és elsősorban Schaár Erzsébet hatvanas évekbeli tevékenysége nyomán vált gyakorlattá a magyar szobrászatban.

Megújuló kedvvel dolgozott Medgyessy Ferenc is. A debreceni Petőfi-szobor és néhány, inkább a kor általános hangulatából, mint saját invencióiból táplálkozó „tematikus kísérlete” (Orosz katona, 1945) mellett, jobbára korábbi elképzelései és plasztikai gondolatai kiteljesítésén munkálkodott. Jellemző darabjai ennek áz alkotói korszaknak a későbbi Mackós kút terve (1946) és a Lópatkolók (1947) kisméretű, hallatlanul ökonomikusán faragott márvány reliefje. Folytatta támaszkodó nőinek szép sorozatát is: az Indus nő (1948) hangsúlyos kontraposztban megpihenő, ábrándosán talányos arcú figurája a legjobb Medgyessy-műveket idézi.

Bokros Birman Dezső lényegében a háborús években megkezdett expresszív min- tázású kisplasztikáinak sorozatát folytatta 1945 után is. A Kubikos (1941), az Aszfaltozó (1943) vagy a Rokkant katona (1944) egyre drámaibb és zaklatottabb hangvételét azonban a változás után az izgatott ünnepélyességé váltotta föl.

1946-ban készítette a tüzes trónon ülő Dózsa emlékműtervét. A hős lábai vasbéklyóban, elgyötört testén húsba vágó, szorító kötés, s a nézőnek mégis Ady Endre szavai jutnak eszébe:

„Úgy trónolt ott, a tüzes trónon,

Mint egekben az Isten.”

(Dózsa György lakomáján)

Igen, nem a legyőzött, hanem éppen a győző Dózsa ez; a sok százéves pör győztese ö, kinek „szellemét a tűz nem égeté meg, mert az maga tűz” (Petőfi), s aki most végre mozdíthatatlanul és véglegesen az igazi trónt foglalta el. Ezt fejezi ki a kompozíció szinte statikusan szilárd rendje, a széles talapzatra épülő trónusból kimagasló izmos férfitest mozdulatlan nyugalma, az égre emelt tekintet elszánt magabiztossága. Nem a szenvedés drámája ez, a megfeszítésnek nem a tragédiája, hanem éppen a megváltás diadalmas ünnepe.

Lényegében a Dózsa-szobor hangulati és gondolati tartalmát folytatta Bokros Birman A Duna-völgyi népek kórusa (1946) című négyalakos kompozíciójával.

„Dunának, Oltnak egy a hangja,

Morajos, halk, halotti hang Árpád hazájában jaj annak,

Aki nem úr és nem bitang.”

(Magyar Jakobinus dala)

769