Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából. I. 1945-1949

kus megoldás érdekében most a plasztika egyik legősibb törvényét fölrúgva - saját kifejezésével: „kontra-kontraposzt”-ba állította a figurát. így a lábak, a felsőtest és a karok mozgásának máskor összehangolt harmóniáját itt egymásnak ellentmondó gesztusokkal törte meg. Az eredmény azonban a legkevésbé sem lett új, s még csak dinamikus sem. A hevesen ágáló Petőfi egyike sok hasonló társának.

A korszak egyik meghatározó szobrászi remekműve a sok nehézség és buktató ellenére mégis köztéri szobor, sőt emlékmű lett. A modern magyar szobrászat „harmadik nemzedékiéből Kerényi Jenő 1946-ban kapott megbízást a Jugoszláv partizánok sátoraljaújhelyi emlékművére. A szobor felavatására szintén a centenáriumi évben, 1948-ban került sor. Ez a mű teljesen idegennek bizonyult a műfaj félévszázados hazai története során született társak körében. Nem emlékeztetett azokra az őseire, amelyek klasszikus nyugalommal álltak köztereinken, sem azokra, amelyek színpadias gesztusokkal vagy gonddal összegyűjtött jelképekkel igyekeztek mondanivalójuk lényegét tolmácsolni. Kerényi mezítlábas Partizán-ja szétvetett lábakkal támaszkodik a földre, miközben felemelt karjaival egy zuhanórepülésben támadó sasmadár ellen védekezik keményen. Szokatlan már a mezítlábasság is, a tépett ing, a rossz nadrág, de még szokatlanabb a szobor tektonikusán épített, s szinte póriasán goromba megformálása. Az izmos alak egyes tagjainak arányait, sót egymáshoz való viszonyukat sem az anatómia, hanem a látvány és a mondanivaló logikája szabta meg. Az oszlopszerűen vaskos és súlyos lábak mozdíthatatlanul kötik a kompozíciót a talapzathoz - a darabka földhöz, mely a küzdő számára az életet jelenti. Az izmos, de arányaiban vékonyabb, mozgékony törzsből legyőzhetetlen erővel emelkedik ki a fiatal férfi bikanyaka, s hihetetlenül vaskos karjai. A kompozíciót fent a sas agresszív, durva tömege zárja. A mozgás (és a figura emberfölötti erőfeszítése) egy András-keresztre emlékeztető rácsszerkezetbe feszül, melyet lent a talapzat, font pedig a madár súlyos tömege szorít egységes tömbbe. Dinamika és biztos statika szorongató feszültsége teremt itt az emlékműszobrászatból korábban nem ismert plasztikai izgalmat. Ugyanakkor szinte áttetszőén világos és érthető a mű szimbolikája is - ahogy erre a korszak kiváló kritikusa, Rabinovszky Máriusz is rámutatott: „... végre egy allegória, amit mindenki és azonnal megérthet s elfogadhat. A mezítlábas alak, feltűrt s a mozdulat hevében szorosan a medencéhez simuló nadrágjában, szétnyílt ingében: maga a meztelen s védtelen nép. A lecsapó saskeselyűben pedig ki ne ismerné fel az orgyilkos stukák ragadozó nációját?”

A korszak végén, 1948-49-ben mintázta Ferenczy Béni Petőfi Sándor életnagyságú szobrát. A munka állami megbízás volt, a kész mű mégis csak több, mint egy évtized múltán, 1960-ban került fölállításra Gyulán, a milánói Ambrosiana udvarán pedig, ahová eleve szánták, csak egy újabb évtizeddel később. A késedelem okai egyértelműek: a „forradalmár” vagy éppen a „forradalmár költő” típusáról 1949-1950-re meglehetősen határozott hivatalos elképzelések alakultak ki, ezt fogalmazta meg pl. Horváth Márton „Lobogónk Petőfi” című tanulmánya -, s ezek nem igen találkoztak azzal a képpel, melyet Ferenczy alkotott Petőfiről. Az ő törékeny legénykéje a lábszárát verdeső szinte groteszk módon hatalmas karddal, kicsit talán nagyra nőtt fejével az első pillanatban mosolyt csal a néző arcára. Mosolyt, mely először a „furcsa szerzettnek szól, de amely később már a „jó ismerőst” köszönti; A jó ismerőst, azt a Petőfit, akit mindannyian ismerünk saját írásaiból és barátainak, kortársainak színes elbeszéléseiből. Nem a szünet nélkül hősi pózban szavaló típus-költőt, típus-forradalmárt, hanem az élő embert, azt a Petőfit, akinek ifjú és törékeny alakja mérhetetlenül sok érzést, tenniakarást, energiát zárt magába. Az éppen most haragvó Petőfit, akit nem absztrakt indulatok, hanem valódi, belülről fakadó érzelmek hevítenek. Az erőteljes kontraposztban álló alakot nézve, amint kilépő bal lábával egy földre hullott babérágat tapos, önkéntelenül is eszünkbe jutnak Petőfinek tárgyilagos megítélés szerint tán igaztalan, de a keserű szenvedélytől mégis hiteles szavai, amint egykori példaképét, az idős pályatársat, Vörösmarty Mihályt támadja meg:

767