Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából. I. 1945-1949

múlva, 1946. április 4-én leplezték le a Gellérthegy ormán. Elkészítésében - konzultánsként - két szovjet művész is részt vállalt, bár a rutinos alkotónak erre a segítségre aligha volt szüksége. Az eszmei program - a hősnek szimbolikus alakok körében való megjelenítése - lényegében már a barokk óta járt út volt, s Kisfaludi Stróbl számára a formai megoldás sem okozott (okozhatott) gondot.

A kompozíció gyújtópontjában” magas posztamensen egy győzelmi lobogót tartó szovjet katona áll. Fölötte, óriás pilon tetején a hősnek járó pálmaágat a szabadság géniusza emeli magasra. A mondanivalót az előtér két szimbolikus bronzfigurája - jobbra a gonoszt eltipró ifjú atléta, balra a haladás fáklyáját hozó rohanó alak - teszi egyértelművé. Az alakok megformálására, a mintázásra ugyanaz a fölényes, akadémikus naturalizmus a jellemző, ami Kisfaludi Stróbl Zsigmondot már a korábbi korszak hivatalos művészfejedelmévé is avatta. Nyilván fontos volt az új megbízóknak, hogy az ő korszakuknak ez az első jelképe megjelenésében és méreteiben méltó páija legyen minden előző hasonló vállalkozásnak, s legfőképp az „ezeréves” Magyarországot szimbolizáló Millenniumi emlékműnek a Városliget bejáratánál. Az új korszaknak új „szentélyére volt szüksége, s a természetes reprezentációs igényéhez tartozott az is, hogy ugyanazt a mestert kívánta, aki már korábban is igazán sikeresnek bizonyult. Biztosra akartak menni, a kísérletezgetésre nem volt idő, türelem, s persze pénz sem. Válogatásra, esetleg pályázat kiírására gondolni sem lehetett. Kisfaludi Stróbl Zsigmond egyenes megbízásként kapta ezt a munkát, s így hozta létre az 1945 utáni magyar szobrászat mindmáig egyik leghatalmasabb léptékű emlékművét.

A történet egy véletlennel indult, hogy aztán annál törvényszerűbben alakuljon úgy, ahogy alakult. S ehhez a törvényszerűséghez tartozik az a tény is, hogy Kisfaludi Stróbl alig néhány évvel korábban, 1943-44-ben már készített egy hasonló emlékművet. Ott a hősnek járó talapzaton az ifjú Horthy István állott, s a mögötte magasodó pilonról a „repülés géniusza” készült koszorút dobni a fejére. (A figurákat annak idején bronzba öntötték, de felállításukra a rendszernek már nem maradt ideje.)

Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Kisfaludi Stróbl Zsigmond esete bizonyos fokig mégis kivételesnek tekinthető, mert 1945 után a korábbi korszak „hivatalos” mesterei többnyire kiszorultak a művészeti élet fórumairól. S bár megint csak igaz, hogy e kiszorulás okai többnyire politikai természetűek voltak, eredményei - legalább részben - művésziek lettek. A kiállítótermekben az előző korszak „modernjei” szerepeltek, velük foglalkozott a művészeti kritika és - többnyire - közülük kerültek ki az új köztéri szobrok alkotói is. Persze a monumentális megbízások egyelőre nem voltak túl gyakoriak. A politikai fórumokon és a művészek körében is szorgalmazott, az új világ érzelmeit és gondolatait kifejező emlékművek sora - Dózsa, Martinovics, Táncsics, a kommunista hősök, az egykori ellenállók vagy Bartók és József Attila szobrai - azonban többnyire csak az ábrándok, legföljebb a tervezés szintjéig jutott el.

Szobrászaink számára az első igazán nagy lehetőséget az 1948-as centenáriumi év, a magyar nemzeti forradalom és szabadságharc százéves évfordulójának ünnepi eseményei hozták meg. Országszerte sor került emléktáblák, de kisebb-nagyobb emlékművek állítására is. Ez az év hozta meg például éppen Medgyessy Ferenc számára is életének legelső, igazán reprezentatív emlékmű-megbízását. Szülővárosa, Debrecen kérte fel Petőfi Sándor egész alakos monumentjének megalkotására.

Medgyessy, aki ekkor már közel járt hetvenedik évéhez, tőle szinte szokatlan izgalommal látott munkához. Alig akad még egy műve, amellyel kapcsolatosan annyi följegyzése, magyarázata maradt volna fönn, mint éppen ezzel. A föladat okozta öröménél láthatólag csak zavara volt nagyobb: meg kellett küzdenie egy sereg, számára korábban idegen elvárással, azokkal az általános képzetekkel, melyek az emlékmű műfajához fűződtek, s azokkal a tartalmi és formai előítéletekkel, amelyek Petőfi szoboralakját határozták meg, mióta 1882-ben a pesti Duna-parton fölavatták Huszár Adolf kompozícióját. Zavara ellenére lázas tenni- és újatakarással fogott a munkához. A finom harmóniát, az öröklét nyugalmát és teljességét kedvelő Medgyessy a dinami766