Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából. I. 1945-1949
gyakorlatilag csak két szűk lehetőség létezett, egyrészt síremlékek, másrészt pedig kisplasztikák készítése egy meglehetősen vékony mecénási réteg számára. Az 1945-ös rendszerváltás a festészet számára egyértelműen új lehetőségeket hozott a nyilvánosság és a művészi szabadság olyan távlatainak megnyitásával, amilyeneket korábban legföllebb ha hírből ismert. A szobrászat számára azonban inkább csak mindennek az ígéretét hozta, a reményt arra, hogy megszűnik kiszolgáltatottsága, a reményt, hogy a „modemek” kiléphetnek végre a kisplasztika és a síremlék zárt köréből, s új - formában és tartalomban egyaránt haladó -, monumentális köztéri szobrok seregét hozhatják létre. Önmagában ugyanis a szabadság még kevés volt: a valódi lehetőségek megszületéséhez és kiteljesedéséhez egyelőre - és legfőképpen - hiányzott az anyagi háttér. - S ez volt az alapvető oka annak, hogy míg a festészetben — vagy legalább a táblaképfestészetben — a német megszállás alóli felszabadulást követő rövid néhány év 1945-49 között csonkaságában is egy új korszak teljességét hordozta magában, a szobrászatban ennek az új korszaknak csak az ígérete jelentkezett. Valódi lehetőségek, s új távlatok realitása helyett csak a remény és a várakozás jellemzi ezt a kort. A REMÉNY ÉS VÁRAKOZÁS ÉVEI Az új korszak kapujában, 1945 tavaszán a modern magyar szobrászat három nemzedékének képviselői álltak munkára készen. Igaz, az „első nemzedék”-et már egyedül csak Vedres Márk képviselte, mert a kezdetek másik nagy tanúja, Beck Ö. Fülöp éppen a budapesti ostrom utolsó napjaiban tűnt el örökre nyomtalanul. A „második nemzedékiből - Medgyessy, Ferenczy Béni, Pátzay Pál és Bokros Birman Dezső nemzedékéből - azonban csak azok hiányoztak, akik, mint Beöthy István és Csáky József, már korábban az emigrációt választották. Legnépesebb a harmincas években fölnőtt „harmadik nemzedék” volt - Kerényi Jenő és Somogyi József, Vilt Tibor és Forgács Hann Erzsébet, Beck András, Mikus Sándor, Borsos Miklós, Borbereki Kovács Zoltán különböző utakon és különböző irányokba készülő, induló nemzedéke - amely előtt képletesen és valóságosan is ekkor nyílt meg a művészi kibontakozás lehetősége. A korszak, de a magyar művészettörténet egészének is nagy vesztesége, hogy ennél az indulásnál már nem lehetett ott az éppen 1945 elején mártírhalált halt Goldman György és az 1936-ban a Szovjetunióba emigrált Mészáros László sem, aki - ugyancsak 1945-ben - a személyi kultusz áldozata lett. A magyar szobrászat változás utáni története szobordöntésekkel kezdődött. A korszak szigorú módszerességgel igyekezett a közterekről eltávolítani minden olyan emléket, amely az előző rendszer reakciós ideológiáját látszott szolgálni. A ledöntendő művek listájának összeállításában politikusok mellett művészek is közreműködtek - 1945 augusztusában például éppen Vilt Tibor nyilatkozott az ügyben a Közmunkatanács nevében a meghatározó szempontok mégis, szinte kizárólagosan csak politikaiak voltak. így ez a szigorú műirtás ugyanúgy nem járt együtt igazi szemléleti változással, mint - más előjellel - az egy évtizeddel későbbi sem: az induló új korszak megrendelőinek ízlése, vagy pontosabban „image”-a, elképzelése arról, ami az emlékmű, a köztéren álló szobor, szinte semmiben sem különbözött az előzőétől. így kaphatta az új kor nyitányán a legelső monumentális megbízást éppen az a Kisfaludi Stróbl Zsigmond, aki az előző korszakban is a legtöbbet és legszívesebben foglalkoztatott szobrász volt. - Pedig a történet egy véletlennel kezdődött. Vorosilov marsall 1945 januárjában a Városliget mellett elhajtva autójából megpillantotta Kisfaludi Stróbl íjász-át. A szobor megtetszett neki, s ezért rövidesen meglátogatta a művészt. E látogatás folytatásaként a magyar kormány szeptember elején hivatalos megbízást adott a művésznek egy monumentális Felszabadulási emlékmű készítésére. Az azóta Budapest egyik legismertebb jelképévé vált monumentumot másfél év 765
