Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából. I. 1945-1949
KOVÁCS PÉTER Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából I. 1945-1949-ig Huszadik századi festészetünk történetében néhány ismert, már fogalommá vált megjelölés - „Nagybánya”, „Nyolcak”, „alföldiek”, „Gresham-asztal”, majd az „Európai Iskola”, „Szentendre”, „Vásárhely” - részben stíluskategóriává is válva segít szakembernek és közönségnek is az eligazodásban. A szobrászattal kapcsolatban ezek a fogalmak korántsem egyértelműek, s a műfaj története bizony hézagossá válna, ha csak rájuk támaszkodnánk. Festészet és szobrászat - eltekintve a századforduló ama pillanatától, amikor a szecesszió bűvöletében a műfajok szinte a régi korok harmóniáját idéző egységben találkoztak - lényegében külön utakon jártak. Jelentősebb szobrászaink tevékenységét, talán az egy Pátzay Pál kivételével, aki a greshamisták egyik vezéralakja volt, terméketlen vállalkozás lenne a festészetből ismerős jelzők akármelyikével is jellemezni. Ha egyikük-másikuk csatlakozott valamelyik csoportosuláshoz, ez a gesztusa többnyire ideiglenesnek, alkalminak bizonyult, s inkább motiválta személyes rokonszenv, esetleg anyagi érdek, mint a stílusazonosság. Szobrot csinálni ugyanis mindig költséges foglalkozás volt, s emellett a lehetséges mecénások köre is eleve szűkebb, mint a festészet esetében. — Nemcsak azért szűkebb, mert a szobor már csak anyaga és bonyolult kivitele miatt is eleve drága, hanem egyszerűen azért is, mert helyigényes: ugyanabban a szobában, ahol a falakat szinte tapétázhatjuk képekkel, csak nehezen találunk helyet néhány kisplasztika elhelyezésére is, nagyobb szoborról nem beszélve. A szobrász ezért minden időben a festőnél is kiszolgáltatottabb a lehetséges vevő vagy megbízó ízlésének, tartalmi és stílusbeli elképzeléseinek. Joggal tételezhetjük föl, hogy a két világháború közti időszak szobrászatának képéből alapvetően nem a sokat emlegetett „magyar józanság”, hanem éppen a fenti okok miatt hiányoztak a formai újításnak még azok az óvatos jegyei is, amelyek festészetünkben azért itt-ott jelen voltak - nem is beszélve a forradalmak után külföldi emigrációba szorult avantgarde, vagy az itthoni fiataloknak Vajda Lajos és Amos Imre nevével fémjelezhető igazán új törekvéseiről. Jellemző, hogy Ferenczy Béni és Pátzay Pál maguk is ifjúkori botlásként értékelték korai kubisztikus és expresszív próbálkozásaikat. A hivatalosan támogatott neobarokk, majd a propagandisztikus töltésű római iskolás törekvések világában - a húszas és harmincas évek társadalmi és politikai légkörében - Beck Ö. Fülöp, Ferenczy Béni, Medgyessy Ferenc és Pátzay Pál a német Hildebrandhoz vagy a francia Maillolhoz és Despiauhoz húzó klasszicizmusa szinte irritálóan modernnek, sőt Fart pour 1’ art-nak tűnt (nem is szólva az olyan elvetemültnek számító formabontásról, mint amilyen Bokros Birman Dezső expresszionizmusa volt). Ferenczy és Bokros Birman egyáltalán nem, s a többiek is legfeljebb véletlensze- rüen jutottak a korszak folyamán hivatalos megbízáshoz. A valódi szobrászok előtt 764
