Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)

tapad meg, az első koporsón, tekinteted megdermed tévedésedtől, nem kápolnába léptél, kriptába, idegen család kriptájába. - Tessék belépni! szól ismét bátorítóan a hang igen távolból és igen magasból, mégis melegen, akár egy szívélyes háziasszony. Nem lehet nem belépni. A lebukó nap rézsútos sugarai az északnyugatra nyitott ajtón nem tovább, csak míg megláthatod a két fal mentén az emeletes ágyakként ácsolt deszkaállványokat, s a rajtuk sorakozó koporsókat, bevöröslenek, megszámlálod, jobbról tíz és még egyszer tíz, balról nyolc és még egyszer nyolc. Szíved táján valami rándulás, valami kifelé húz, erőd, akaratod azonban nem indít a visszafordulásra s már amúgy is hiába, hiszen bent vagy, bent, az idegen kriptában. Mozdulatod, amellyel meghajolsz, a tapintatos hódolat vonalát írja a levegőbe, az asszony fejbiccentéssel válaszol és helyet mutat a támlanélküli fapadon, szemben a házioltárral, háttal a nyitott ajtónak. Nem lehet nem leülnöd. Ellenkezésed az udvariasság, az itt egyszerre érvényessé vált lovagi törvény, az itt parancsoló, az idevezető magasabb akarat durva sértése, s amúgy is hiú dac lenne — a várúrnővel, a priorissával, Clarissával szemben, akiről azt sem tudod, kint ül-e még a kápolna bejáratánál a gyerekeket vigyázva, virágait alig tapintható selyemszálakból szőve, vagy az ajtón, a hirtelen kerekedett széllel begurult gombolyag szálán besodródott-e a kriptába, s valóban ő-e az, aki veled át- ellenben a házioltáron a virágvázákba friss vizet önt, és van-e egyáltalában ennek az asszonynak teste, vagy csak a magasabb akaratot közvetítő hívása. Mert a nap lebukó sugarainak tűntével megindul az északnyugati szél, és amint a felkínált padra leülsz, a feltámadt zivatar becsapja az ajtót. Te ülsz, bent az idegen család kriptájában, ő, a várúmő a Szüzanya képe előtt két gyertyát gyújt. Vállán a kendőt a borzongató szél ellen összébb húzza és tovább tesz-vesz, rendezget, az oltárterítő rojtjait ujjával kifésüli, kissé hátrább áll, megnézi, rendben van-e minden, akárha tükör előtt önmagát nézné, a Szüzanya titokzatos arca ránéz, vissza, mintha ő is tükrébe feledkezne. A sugárzó asszony sugárzó keze a térdeplő zsámolyon megigazítja a rongyszőnyeget, utolsó simítás — várnak itt valakire? Kint a szélvihar dühe csillapodik, de rákezd az eső, zuhog, egyenletesen, a kripta cserépfedelén súlyos cseppek kopognak, a kilyukadt esőcsatorna torkában vízesés harsog.

Az ajtó nyikordul. Elsőnek diákforma fiatalember lép be, inge csuromvizes, nyilván a kápolna menedékében akarta megvárni a zivatar nyugtát, a barna koporsósor látványa egy pillanatra megcövekeli s mint aki tilos helyre nyitott be, óvatosan nyúl a kilincs után, máris visszalépne, de a priorissa: tessék belépni! A fiú engedelmeskedik, öltönyéről esőié folydogál. Az asszony helyet mutat neki melletted a lócán. Leül. Lába alatt víztócsa. Az asszony veszi a padlómosórongyot, felitatja a vizet. Másodiknak a szerelmespár, szinte betör, nevetgélnek, a leány fején a fiú köpenye. Őket nem kell betessékelni, az első percekben észre sem veszik, hová menekültek. Még van két szoros ülőhely a pádon, az asszony rámutat, egymáshoz simulnak, csak ezután néznek körül és fel és le és egymásra, nem nevetnek, és egymás életmelegébe rejtőznek. Az asszony az ő lábuk alól is feltörli a vizet. Magános nő következik. Valószínűleg rendszeres temetőjáró, ismerheti a helyet is, a ház úrnőjét is, az családiasán szól: tessék belépni! Több hely nincs a pádon, te felállsz, át akarod adni a magadét, de az újonnan érkezett, mint aki otthonos és megengedheti

714