Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)

magának, letelepszik az imazsámoly térdeplőjére. A villám valahol, nem túl messze csap le, a dörrenéssel egyidőben löki be lábával a kriptaajtót a termetes asszonyság, a robajra az emeletes polcok hallhatóan megremegnek, halkságukban is erősebb hangot adva, mint kint a viharcsavarta faágak, az asszonyság mindkét kezével ázott gyermekeket cibál befelé, no gyerünk egy- kettő, te is Lacika, mit húzatod magad, két gyerek, három, négy, még egy ötödik is, a legkisebb sír, a középső toporzékol - tessék csak nyugodtan bejönni - így a házúrnő. A termetes asszonyság erre igazán nem számított- ó - hebegi. - Tessék csak nyugodtan helyet foglalni - de hol? A lócáról mindenki feláll, mindhiába, a gyerekek nem hajlandók leülni, köztük a legnyurgább, láthatóan a vezérkamasz, felmászik az első emeletet képező ka- tafalkra, a kisebb sem akar lemaradni, bátyja után kapaszkodik, az tartja fölényét, most a második emeleti polcra kúszik, a polc recseg, kint zuhog, már beszivárog a küszöbön, az anya nem mer a rakoncátlankodókra kiáltani, csak némajátékkal jelzi az elkövetkező pofonokat, mutatóujjával erélyesen a kőpadlóra mutat, ahová vissza akarja őket parancsolni, a nagyobbik fiú erre félkézzel magához húzza öccsét a második emeletre, diadalmasan lógatják locskos lábukat a levegőben, odaverik az alsó állvány koporsójához, én is felmegyek, nyafog a középső, a kislány, az anya az ő arcán csattantja el a fiúknak ígért pofont, a kislány bőg, a bőgés a két kisebbre ragad, az anya zsebében kotorgál, a zacskó fenekéről pár szem mézcukrot kapar ki, a gyerekek szájába dugja, megenyhülve majszolnak, eső, zuhog, a kamaszok fent a második emelvényen a barna koporsóról már amúgy is félig-meddig levált zománccímert feszegetik, az aranyozott liliom lepattan, az anya nem mer fenyegetőzni, eső, zuhog, a kócos középső lányka felmarkol egy begurult gombolyagot, labdázik vele, a selyemfonal lebomlik, a két kisebb gyerek összetapossa, zuhog, most már a kripta belsejében is. A kriptaajtó egyre gyakrabban nyílik, a házúrnő minden nyílásra egyenletesen: tessék bejönni!

— egyenletesen, akár az északi sarokban a koporsóra csepegő esővíz, a tető beázott és egyre többen szorongtok, de ajtónyitás nélkül is mintha zsúfolódna a kicsiny helyiség, vízpergéssel összevegyülő percegés, egyre többen, a temetőlátogatók mind, érzésed szerint a város valamennyi élő lelke, az ősök is, még ezután születésre készülők is, de a gyertya az oltáron csonkig égett, nincs fény, hogy megkülönböztessed a zsúfolódó személyeket, a priorissa most már nem törli a lábakról a lecsurgó saras vizet, meggyűjtja a Szűz képe előtt az örökmécsest, ebben a fényben azonban egyformák vagytok, élők és holtak, hogyan is fér el ily kicsiny épületben ekkora sokaság, az állványokra már a jól nevelt felnőttek is felhúzódnak helyet adni az újonnan érkezőknek és érkeznek is, szakadatlanul.

Kriptáknak nincs ablaka, az időnkint felhasító villám sem töri meg a sötétet, legfeljebb a rosszul záró ajtó résén át egy pillanatnyi vakító csóva egyenesen az oltárra, a Szűzanya képére, a kép fénye a mennyezetig emelkedik, előtte egyetlen álló alak, áttetsző, Clarissa, a képet és képmást nem tudod megkülönböztetni.

De ezt az utolsó, ezt a hatalmas égzengést nem előzi meg semmilyen vakító fény, talán oly messze hasadt meg a boltozat, a határhegyeken túl, ahonnan már villámcikázás sem jut idáig, vagy ellenkezőleg, oly közel, hogy ily erős ragyogást a szem nem fog fel, vagy éppen akkor sújtott le, amikor

715