Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)

rámára feszített tűfestés, a földön vesszőkosár, halványtarka fonalakkal, ollóval, egyéb varrószerszámmal. Korát nem lehetett volna meghatározni, annál kevésbé, mivel úgy ült a rozoga karszékben, olyan örökkévalóan, akárha magához a kápolnához tartozna, lefejthetetlenül, s bár tudod, hogy feltevéseid közül egyik sem lehet való, azokat mégis kusza gondolatgombolyaggá gömbölyíted, talán jobb napokat látott, most nyomorgó idős dáma és ilyen tapintatos módon kér alamizsnát, pénzt keresgélsz zsebedben, de elővenni a világért se mernéd, talán sírgondozó kertész s most itt üldögél munka után, talán a műemlék őre és ő szedi a beléptidíjat, de az asszony szótf sem szól, s te a pénzt zavartan tovább szorongatod zsebedben és csak most eszmélsz a jobbján játszadozó két három-négy éves gyermekre. Homokpogácsát sütnek - halacska! kiált fel az egyik s a másik csillogó szemmel botod után nyújtja karját, ruhádba csimpaszkodik, hogy feléljen, te gondolkodás nélkül a gyermeknek adod a karikaütővel együtt a rátekeredett angolnát s a kápolna küszöbére lépsz és éppen azon töprengsz, miért is fohászkodjál, mert olyan körű lehettél, mint ezek a kicsik itt a kápolnakertben, amikor Mariska nénitől hallottad, ha először lépünk valamely templomba és áhítattal imádkozunk, kérésünk teljesül. A kívánság még meg sem született és lám, belülről, a kápolna sötétjéből üvegharang világossága szólít: tessék belépni!

Az ajtó félszárnyra nyitott, a hívást többször is hallod, meglehet, csak egyszer hangzott az el s a többit a falak echója sokszorozta, mindenképpen meglepő volt és szokatlan, hogy templomba, kápolnába az embert invitálják, hiszen maga a nyitott ajtó a szabad bejárást jelenti - de ez így már csak az elbeszéléskor a késői emlékező motoszkálása az egykor történtek felett, akkor, ott, a küszöbön még csupán egyik lábaddal érintve a vörös márvány követ, az első kívánság, egy karikát hajtó kisfiú alakja és a felszólítás csengése, tessék bejönni egyetlen szétválaszthatatlan hang- és képszövevénybe vetült egymáson átszűrődve. Tessék bejönni, mintha már hallottad volna egyszer — sokszor és a félhomályban kibontakozó magas krizantémhajű asszony jelensége, a várűrnő, rebegted hangtalanul, vagy a priorissa, azaz mind a kettő, Clarissa, s még csodálkozásra sem tudtál nyílni afelett, hogy ő itt összetéveszthetetlenül azonos az imént a kápolna előtt a régimódi tűfestést selyemszálakkal hímzőrámán öltögető asszonnyal. Várúrnő, vagy rendfőnök - nő voltát nem öltözete árulja el, olyan az, mint manapság általában, esetleg egy nemzedékkel régebben, csak talán valamivel kopottasabb, öltözetét nem is igen veheted szemügyre, kötény takaija, fején takarítóasszonyok módjára hátrakötött kendő, téged inkább a kendő alól körös-körbe kivirágzó krizan- témfiirtök nyűgöznek le, de színét annak sem tudnád megnevezni, kezében seprű, lábánál a nyűtt, de fényesre kefélt fekete cipő mellett lapát, a lapát mögött vizesvödör, felmosórongy, zománcavedlett öntözőkanna, szolgálatának alázatos tárgyait látásod, amely akkor nem látott, a belépés előtti telt pillanatban - egyik lábad még a gyepen, másik a márványküszöb lépések vájta horpadásban - a késő eszmélés számára az emlékezet membránjára vetítette, nevét sem rendkívül magas termet árulta el, hanem az egészen átlag termetű asszonynak a félhomályban a kis épület kupoláját érintő s azon is tűlhöm- pölygő sugárzása.

Tekinteted a sugárzást követve ott fenn, kevéssel a mennyezet alatt

713