Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)
változással még megszilárdult. Jól tudtad, valaha ez a szelíd domb a város végpontját karolta, onnan őrködött az élők felett. Ma a terjeszkedő város szívébe került, mozdulatlan voltában középponttá vált. Minél izgatottabban és zajosabban nyüzsgölődtek a tornyos intézmények, felhővel kacérkodó háztömbök, a temető annál szigorúbban hallgatott. Ha a hajdani oltalmazó őrködéssel szemben történt itt valami változás, az éppen a változatlan megerősödése a mindentudó némaságban. Hallgatásának súlyával néma szívekben mennydörgött, s a te néma és süket szíved, amelyet érkezésed óta és jóval azelőtt is csupán koppanások és karcolások zörejei súroltak, itt, a min- denség tengelyéhez simulva áttetszővé lett, látóvá és hallóvá, áttetszett rajta a város, a környék, túl országhatárokon, határtalanul, áttetszett minden valaha fellobbant színnel, felserkent és elsüppedt hanggal, együtt ami elmúlt, ami még eljövendő és ezek a fellobbanó és kialvó fényhangok, a mindenség rezdülései a te szívedben morajlottak---------a mindenség tengelyéhez simulva, de azzal nem egyesülve---------h a egyesülsz a teljes időteret átfogó pillanatoddal, többé nem is térsz vissza a világ idejének, a pillanatok fonadékába, de úgy látszik, még várt rád némely út s te vártál még némely találkozásra és akaratod, a végső ismeretlen lefejtett az orsóról és visszasodort az idő guzsalyára. Ha nem is lettél AZ, és általa és benne örökre te megad, de íme voltál ott, és te is mint bárki, akinek pillanata a helyet egyszer megérintette, nem emlékezőként, hanem ismerőként tértél vissza. Ebben a sírkertben most már nem úgy barangoltál, mint visszatért emlékező, inkább úgy, mintha csak tegnap temették volna el dédapádat és te egészen magától érthetődően közelítsz nyughelyéhez, majd találsz rá a többiére sorban, meglátogatod nagyanyádat, aki ugyan születésed előtt halt meg, de te látod a magas szőke asszonyt menyegzői virágzásában, korai törékenységében, felkavart tó háborgásában, tavaszi szél nevetésében, és fűzfa szomorúságában, mert tudta, nem éri meg unokája, a te születésed, a terheitől megszabadító, a megváltó gyermek jövetelét, és meglátogatod a szomszédokat, Mariska nénit, aki a szoknyájába csimpaszkodó fiúcskát dédelgette s akinek sírján kék szalagos virágcsokor haldoklik, figyelmeztetőül számodra, de minek is, hisz’, akárcsak ma reggel történt volna, mikor a fiúcskát kislányként babusgatva kék szalagot kötött még le nem nyírt lenhajadba, és meglátogatod a nem vérbeli, azoknál mélyebben beléd szívódott ősöket, a többiekével közöseket, a tanítókét, az énekmondókat, a vértanúkat, akik oly elvakult szívósan szőtték a mű pókhálóját, s akiknek vakságában rejtező élő szikrát most meg kell tapintanod s az tenyeredben parázslik. A megérintett tengely tapadásáról leválva, de el nem szakadva, kezedben a világító angolnával a karikaütőn már minden ismerőst meglátogattál, már láttad a lefelé vezető gyepes úton a kijárati kaput------és a kkor a kápolna. Ismerővé lettél, de ezt nem ismered fel, emlékező minden régi helyre, erre nem. Akaratod, az ismeretlen és erős úgy húzott a bukszussövénnyel övezett kis épület felé, mint mágnespatkó vékony acéltűt. És valóban, a bágyadt, szunyókáló kertecske patkó alakban kerítette a kápolnát, az ajtó előtt a sápadt lila, rózsaszínnel cirmozott krizantémoktól az első látásra alig megkülönböztethető nőalak kicsit sánta nádszékben, ölében kézimunka, régimódi, 712
