Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)

tekintetet vetsz a meszelt kilométerkőre, aztán valahogy könnyedebben és szilárdabb léptekkel indulsz vissza. Ebben az évszakban szokatlan jelenség, mégis e napon úgy történt, hogy estefelé gyenge szél semmisítette meg a párát s tisztította szemed előtt valóságossá a várost észak felől a védő hegykarajjal, délfelől a beleolvadó lapállyal, ráismersz, nem lenne már nehéz irányt követni, utcát választani. De hogy melyik utat kövesd, azon te nem igen töprengsz, még néhány óra az éjjeli vonat indulásáig, és a nap is elég magasan jár. A szállodában nem kívánsz még egy éjjel álmatlankodni, elég annyi idő, míg fizetsz, veszed kézitáskádat és kész. Akárha váratlan szabadsággal örvendeztettek volna meg a hátralévő órákra, tagjaid mozgékonyabbak s innen, a dombvidékről most már lefelé menet, a közelítő alko- nyatban a város szürkeségére is valami engesztelő derű borul. Mutató- és középső ujjad között a szülőházad kapujában hozzádvágott botocskát játékosan forgatod, egész belemelegszel az ügyeskedésbe, később már úgy pörgeted, hogy levegőbe röppenjen s te ismét két ujjad közé kapjad, gyerekes kedvedben addig forgatod, pörgeted, míg egyszer csak elvéted a lendületet s a botocska magasabbra és messzebb suhan a kiszámítottnál, majd belezuhan az útszéli tocsakos bozótba. A sűrűben nem is olyan könnyű rátalálni, dehát egy vak lóért se mondanál le a botocskáról, úgy összeszoktatok, akárha gyerekkori pajtásod lenne, ki is halászod a vizenyős bogáncsok közül és magasra emeled, lássad, mitől lett egyszeribe oly súlyos. Ő volt az, ő maga, a nyugvó nap rézsútos sugaraiban gyöngyházfénnyel csillogó, pálcádra kígyózott, élő angolna.

Nem tudnám megmondani, mesélted késő öregségedben, ki vitte a másikat és ki vezette, én-e a halat, vagy a hal engem, noha hol félkar távolságban magam előtt, hol monstranciaként fennen tartva én vittem őt, a pálcára tekeredett angolnát, mégis azt hiszem, inkább ő vezetett engem, mert ha a bot csúcsánál, sőt annál magasabbra nyújtózó feje, különösen amint száját nyitogatva mintha alig láthatóan megkettőződött volna és szeme az útra szálló alkonyaiban egyre élesebben is világított, az egyik mögém, a másik elébem, ám a farkánál, a bot alsó végénél két apró és áttetsző szárnyát világosan meg tudtam különböztetni. Mindez akkor csöppet sem lepett meg, a botocska, a rákúszott s most már mozdulatlan angolna és én magam összetartoztunk, nem, egyek voltunk, csak mintha eddigi életemben ezt nem vettem volna észre. Inkább azon csodálkoztam, hogy ezek a jobbára vidékies járókelők, akik a legkisebb rendkívülire rábámulnak, észre sem vesznek bennünket, még ránk sem hederítenek, azt kell hinnem, ezek a maguk sokaságába süppedt magányosok elvesztették látásukat: a háromban felismerni tudni az egyet, de az is lehet, hogy az alkonyaiban a kezemben sugárzó csóvát közönséges viharlámpa fényének vélték.

Elő lámpásoddal kezedben nyitottál be a temetőkertbe. Semmi sem látszott természetesebbnek, mint látogatásodnak ez a befejező sétája. Itt nem kellett keresgélned, még emlékezned sem. Sorakozott ugyan számos új sírdomb idegen felírással, hivalkodó építménycifrasággal, de a régi halmok borostyán nyugalmukba zárkóztak, a régi ösvények a türelem változatlan csendjébe. Nem, a sírkert nem változott, sőt változatlansága a körülötte végbement

711