Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)
Homlokod ködében, a néptelen utca ködében kallódottnak érzed magad, jobban, mint lennél metropolisok forgó tölcsérében, vagy a bőgő szélrengetegben esteledtén, utadat vesztve. A halványan szitáló párában még a félelem se szegődik melléd, még a csodálkozás se, ugyan miért nem halad erre járókelő, ugyan miért nem kukkantanak ki bár egy ablakon, miért nem ugat legalább egy összecsomósodott szőrű kuvasz, amilyen ehhez a fakó, ehhez az idegen városhoz illik. Nem, az ernyedtségen kívül, ami éppen az érzések hiánya, semmit sem érzel amikor az utca kiszélesedő karajában megpillantod a kilométerkövet, rajta a számmal - harminc, motyogod, igaz ám, születésem napját ünneplem, no szép — és nekidülsz a meszelt oszlopnak. Nem volt az rossz hely, alatta aszott fü az ülésre s a kő elég széles, hátadat jól támasztja. A terecske meg, ha féloldalán vesealakban kissé nem öblösödne, csöppet sem különbözik itt, a városvégen a hozzá vezető utcáktól. A süppedő földszintes házakon ugyanolyan rozsdás, hámlós bőrű ajtók, ablakok, itt-ott nyurga, poros akácok, vérszegény ágaikról már kora őszön ledobálták hártyalevelüket, az egyik oldalon ponyvával takart hosszű asztalok, jóllehet a csizmadiáké, meg a tímároké, mostanában itt, az óvárosi végen tartják a nagyvásárt, talán régen is így volt, de te se nem emlékszel, se nem gondolkozol — semmi a szemnek, semmi a fülnek - és hogy akkor behunytad-e szemed, vagy bele- meredtél-e a párás térbe, azt késő öregségedben sem tudtad megmondani. Nem néztél és nem kerestél, de egy idő múltán - mennyi idő múltán? Ezt sohasem kívántad megfejteni, mert azt éppen itt, a harmincas kilométerkő alatt ülve, harmincadik születésnapodon értetted meg, hogy a történés nem a mérhető időben történik - dehát magadnak sem tudtad másképp mondani, mint így, egy idő után láttam, láttad a boltíves kaput, ott szemben a kilométerkővel, amely ülőhelyet adott a hazautazónak, a faragás virágai öreg ráncokká szálkásodtak, a galambdúc? talán a galambokkal együtt tűnt el, a szőlőlugas nyomtalanul száradt ki - de a vadgesztenyefa, a teljes udvart beárnyékoló, ott bent - és felálltál, és frissen, mint aki csak most kel útra, hogy megragadd és lenyomd a jól ismert, levélerezetekkel kovácsolt, fényesre kopott vaskilincset és nyisd hamar a kaput, lásd mögötte a fát és szabadjára ereszd a kisfiút, hajtsa a karikát a széttárt kapun túl messze, ameddig csak kedve tartja. A fakó, bezárt kapun kilincs sehol, helyén otromba lyuk, hogyan bemenni? Egy darabig csengőt, kopogót keresgélsz, semmi, azután kopogtatsz, semmi, két kézzel kezdesz dörömbölni, míg melled a kapura tapad, két hang csapódik szembe a zörgetésedre, keskeny résnyit nyíló ablakból, az egyik pengeélű asszonyi - mit keres itt ez az idegen? be ne jöjjön! A másik elvásott férfihang, kicsorbult fűrészreszelés - majd ellátom én a nemjóját! A különös az volt, hogy ezek ketten anyanyelveden szóltak. Hirtelen valami hozzádvágódik. Bot. A kilincs felszakította lyukon még bepillantasz. Sivár, köves udvar. A kivágott vadgesztenyefa ottmaradt csonkján felmosórongy szárad, nehezéknek rajta, hogy a szél el ne sodoija, egy cserép tengődő muskátli. Felkapod a földről a félkar hosszú vékony pálcát, olyanféle az, mint amivel kisfiúk karikát hajtanak. A kapu ugyan nem nyílt meg, s te be nem léphettél, mégis láttad, a már nem láthatót s ezzel mintegy teljesítve a megbízást, amit nem tudni hol és kitől, és miért kaptál, egy utolsó, ó, nagyon jól tudod, hogy utolsó barátságos 710
