Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)

korgó és kattogó, gépek, püíFógő fontoskodás, zavart rikoltozás elegyékzaját zúdította s a még nem is oly régen viselt hétköznapi szőtteseket és a saját kezükkel hímezte, vasalta ünneplőt testéről lerázó fehérnép a bazár műszálas cifraságában fitogtatta már is elavult korszerű voltát. A ruhájával együtt testének hamvát is levedletté város már közeledtedre elébed küldte változásának száraz forgószelét, s már közeledtére olyannyira idegen lett számodra, hogy amikor a termetéhez képest fennhéjázóan méretezett, pályaudvarának alig hunyorgó neonlámpákkal világított peronján kiszálltál, szinte elfelejtetted, hogy szülőfölded keresed és úgy is indultál felfedezésére, ahogy azt az ember kalandokra, meglepetésekre és különleges élményekre éhesen idegen városban szokta.

Ezen a napon háromféle időjárás uralta a vidéket. Kezdetben ködlepel takarta, később gyenge szél fényesítette, végül ködöt és szelet, homályt és világosságot maga alá zúdított a színtelen eső.

Idegen város. Éjszaka az első szállodában. Idegen beszéd. Idegen szokások. Az idegennek szóló bizalmatlan, kissé cukros udvariaskodás. A tapétából parfümös doh árad. Az ágynemű sem kifogástalan. Teát ily későn nem szolgálunk fel. Nem baj, vélekedel, ha tudnák, nem is vagyok olyan idegen. Mind más lenne tolmács nélkül, így még jobb, végül, ha ők idegenek is, én, egyedül én nem vagyok az. Még az is kedvező, hogy nincs útikönyvem, sem baráti kalauzom, a lokálpatrióták buzgalmukkal eltakarják a vidék valódi arcát, meg hogy „mindent” megnézzek, hogy nyakcsigolyámat, mint a fényképész a kedvező perspektíva kedvéért görcsbe csavarják, a nem idegen, az eredeti, az eredet az első találkozásra, a felismerésre egyedül képesnek, az ismeretlennek tárja fel magát, annak, akit nem vesznek észre - és reggel, a szűk kagylóban meglocskolod magad, uzsgyi, hármasával szökkenve át a lépcsőfokokat, már lenn is vagy a még mosdatlan utcán, a portás egy városnéző prospektust lobogtatva kiált utánad, de te, mintha nem is hallanád - inkognitóban.

Az üzletek, a kávéházak még szunyókálnak, vagy vizes söprű borzolga- tását tűrve félig lehúzott redőnyök mögött nyújtózkodnak, de a piac, az koránkelő, a környező falukból betóduló árusok felébresztik. Piac. Erre különös kedved támad valami gyerekkori gyümölcs ízére. Nem kérdezősködöl, amúgy is nehezen boldogulnál ezzel a kevert nyelvet beszélő, kacskaringós észjárású vegyes népséggel, a régi házak útmutatását is vajmi hiába keresnéd, rábízod lépteidet a minden utazóban életre kelő Hermészre. A fazekasok ponyvái előtt kicsit ácsorogsz, s bár a vonat kattogása közepette eltökélted, viszel majd magaddal a vidék híres cserepeiből, most egyetlen darab sem vonz, elnagyolt formáikkal, odavetett cirádáikkal, szemcsés mázukkal mintha csak hamis utánzatai lennének önmaguknak, nem kívánkozik beléjük sem tej, sem forrásvíz, sem virágcsokor, a fafaragásokból is hiányzik az ártatlan mí- vesség, - de valami gyümölcsöt csak veszek. Az utazás, a hánykolódó éjszaka ugyancsak kiszárította torkodat. Oszidő járja, a szőlő-, alma-, körteszüreté, meg a tejes friss dióé, akad is a kosarakban bőven, de valami fonnyasztó sápkór lepi a gyümölcshalmokat, végül egy kupa szilvát vásárolsz —, íze? facsarós, érdes. Nem, itt az ősök eltűntek, üres maszkjaik kínálják termé707